Vasárnap FészeKabaré próbán jártam. Csak úgy. Fészek Színház elvonási tünetem volt, ezért belestem a próbára. Milyen jól tettem!

Zsongott a fejem. Sok a dolog és a kérdés mostanában az életben. A színház egy csapásra feledtetni tudja ezeket. Ezért vagyok bent, amikor csak tehetem. Csak ha a múlt hetet vesszük, hét napból ötöt a színházban töltöttem. Csak úgy. A Fészek egy kis mentsvár a rohanó életünkben, legalábbis nekem mindenképp. Pedig a színházban is zajlik az élet. A havi előadásokat játsszuk estéről estére és két próbafolyamat is folyik éppen. Nem mondom, hogy akadálymentesen, de boldogan. Mert azt csinálhatjuk itt, amit szeretünk. A legtöbbünk előtt egy közös cél lebeg: működtetni a Fészket. Szeretetből, akarásból, alázatból, önzetlenül és még sorolhatnám. Ha találkoznék egy dzsinnel, azt kívánnám tőle, hogy találja meg mindenki a maga kis fészkét (micsoda véletlen, november 28-án pont egy lámpa szellemével fogok találkozni, akitől lehet is kívánni, ha akarsz kívánni te is gyere!). (vagyis 1001 c. előadásunk megy, benne Tiával - a szerk.)

Eltértem a tárgytól, bocsánat! Tehát: Fészekabaré. Irigykedem! Miért is? Csak úgy! Na jó, nem! Azért, mert a kabaré olyan műfaj, hogy szabadon eresztheted magad és miközben megnevetteted a közönséget, saját magadat is szórakoztatod, de végig koncentrálva. Azt hiszem páran a szereplők közül még nem jöttek rá erre, ezért döcögősen mennek még a jelenetek. Persze kabarét játszani lehet az egyik legnehezebb, mert az egésznek, ritmusosnak, fegyelmezettnek kell lenni és megint csak sorolhatnám tovább a dolgokat, hogy még mi mindenre kell odafigyelni. Kíváncsian várom a decemberi munkabemutatót.

Én ott leszek. És ti?