"Kész kabaré!" - Színészélmények

2013. december 14. - FészeKabaré (munkabemutató)

Szeptembertől két, merőben más irányba indult el a társulat működése. A társulat fele "Az utolsó magyar" világába vetette bele magát. Ez az aktuális "cziczóabszurd", klasszikus próbafolyamattal. A másik vonal a most bemutatott "FészeKabaré", ami egy munkabemutató volt, kevésbé intenzív próbafolyamattal, közönség előtt csak kétszer játszva.

DSC_6602.jpg

Eleinte nem tudtam mire számítsak. Kabaré... ez így elég... tág. Egy korábbi írásban már említettem, hogy nehezen találom a logikai kapcsolatot a kabaré több jelentése között (Liza Minelli féle éneklős-táncolós-erotikus-társadalomkritikus vs. színészes, poénkodós, félreértős, túljátszós fikció), de nyílván nem keménykalapos-pálcás éneklős előadásra számítottam. És ha ezen túltettem magamat, a kabaréba gyakorlatilag már minden belefér. És az is hamar kiderült, hogy az önálló munkát bizony komolyan kell venni.

Eleinte nyolcan voltunk, de közben még ez a létszám is csökkent (ez mondjuk pont nem volt baj). Sokszor voltunk teljesen magunkra utalva. Ez nem mindig vált a javunkra. De azért össze tudtunk hozni értékelhető dolgokat. Ott van például a „Géza bácsi 100. születésnapja" jelenet, ami egy viccen alapul, ami az egyik első próbán, teljesen spontán jutott az eszembe, és színre vittük. Végül mekkora sikert aratott. Jó érzés, hogy Attilának ehhez hozzá sem kellett nyúlnia, Hajnival ketten csináltuk, és mégis működött, az egyik legsikeresebb jelenet lett. Annál nagyobb elismerést el sem tudok képzelni egyébként, amikor egy hétéves kisgyerek, aki a jelenetet a kinti tévén figyeli, megkérdezi, hogy „Ez a bácsi tényleg 100 éves?". Vagy a csajozós jelenet, amiről egyáltalán nem gondoltam, hogy vicces lesz, és mégis. Jó volt dolgozni a Rejtő-jeleneten is, még ha csak pár próbán is, de jó volt megint megélni, hogy milyen az, ha van egy megírt szöveg, és Attila végig ott ül, néz minket, és rendezőként instruálja a jelenetet. Nekem ez hiányzik. Most legalább egy kicsit kaphattam belőle. Egyébként is jó volt játszani a jelenetet, élveztem a szerepemet, ráadásul olyan partnert kaptam, akivel igazán jó volt játszani: Ancsi apukája, a Jemol atyja, Jendrics József is beszállt közénk egy előadás erejéig, és meg csillogtatta tudását. A játéka mindenkinek inspiráló volt, öröm volt nézni, ahogy valaki, akit teljesen más minőségben ismertünk, hirtelen kiállt a színpadra, átalakult, és ösztönösen jött belőle, aminek jönnie kellett. Ezért az élményért örökre hálás leszek.

Sok nehézséggel meg kellett birkóznunk. Színházi és emberi téren egyaránt. Például, hogy mi vicces, és ha az, akkor mitől. Mondjuk itt nem aggódtam, mert ismerem Attilát. Már vártam is, hogy tegye, amit szokott, és a már kész jeleneteket pár szóval és mondattal jobbá tegye. Tényleg csodálom őt ezért, és a legszebb benne az, hogy látszólag sosincsenek nála kész megoldások semmire, mindent ott és akkor húz elő a kalapból, mégis hat ember akár egy hónapos munkáját és gondolatmenetét képes felülírni egyetlen mondatával úgy, hogy ettől a dolog körülbelül százszor jobb lesz. Hihetetlen (néha már bosszantóan), hogy valaki hogy képes erre... A mai napig nem tudtam teljesen megfejteni, hogyan csinálja.

DSC_6243.jpg

A másik az emberi tényező, ami mindig jelen lesz. Valahogy minden csoportban van, aki egy idő után megragadja az irányítást, szándékosan vagy nem szándékosan. Ez az ember nem mindig megfelelő vezető mindenkinek. Ilyenkor keletkezik a konfliktus, aminek megoldása nem nagyon születik... Aki vezetőnek nevezte ki magát, az a világ minden kincséért nem mondana le erről a tisztségéről, még ha ezt nem is mondja ki. Mindenáron eléri, amit akar, minden eszközzel, ha ehhez az kell, hogy néha kikapcsolja magát egy rövid időre, és aztán térjen vissza, akkor úgy. Hatalmas erő hajtja belülről, amit ha akarna se tudna kikapcsolni. A csapat „lázadója" meg emberileg egyszerűen nem hajlandó magát alávetni ennek az akaratnak (Miért is tenné? Nem Ancsiról, Attiláról, vagy egy kinevezett rendezőről van szó). Ezt hangoztatja is. Konfliktus. Balhé. (Főleg akkor, amikor a "lázadó" nevezi ki magát rendezőnek. Ez a legviccesebb.) Megoldás? Nincs... Ameddig Fehér Gandalfként vissza nem tér közénk Attila, és az egész dolog feledésbe nem merül. És egyre közelebb van, majd eljön a bemutató.

Amíg az ember játszik, elfelejti a miérteket. Arra koncentrál, ami a színpadon történik. A főpróba sajnos nagyon szétesettre sikerült. A premiert viszont jónak éreztük. Minden szerepemet élveztem, nem stresszeltem, adtam magamat, és a nézők nevettek. Egyik legnagyobb mániámat, a tátogást (ja, már hivatalos neve is van ennek: lipdub) is újra átélhettem, és még apám is megdícsért, hogy tökéletes volt, ami azért nagy szó, ha már énekelni nem tudok. Szóval jó sokat beletehettem a saját DD-s hülyeségeimből, amit meg hatalmas élvezet csinálni. Így végül jó előadás, és jó hangulat volt a premieren. A következő tavasszal a mozgásszínház, amiben (hála istennek) együtt játszhatunk azokkal, akik Az utolsó magyar miatt a Kabaréban nem szerepeltek. Az előadás jellege teljesen más lesz. Szinte szavak nélkül, csak mozgással szeretnénk elmesélni egy ismert történetet. Az önálló munka viszont marad, ez a munkabemutató is a saját ötleteinkből épül majd fel, és nyílván még nehezebb lesz, mint a Kabaré. Nagyon várom, nem is tudnám teljesen megmondani, miért, mert ez a műfaj sosem tartozott a kedvenceim közé... Talán a téma, és az emberek miatt, de nagyon kíváncsi vagyok. És félek is persze... Reménykedem, hogy most lesz annyi akarat, annyi erő bennem, ami elfedi a különbségeket, és majd teljes értékű tagja lehetek annak az előadásnak is. Mert addig öröm dolgozni, amíg van min.