Minden közösség életében az egyik legfontosabb a megújulás lehetősége. Azt mindenki tudja, hogy az ember társas lény, s szerintem azt is, hogy egy igen önző élőlény, aminek egyetlen ellenszere van: mindig valami újat mutatni, s akkor megnyugszik fiatal, öreg, szegény, gazdag, fiú, s lány. És Ginsberg óta tudjuk, hogy úton lenni boldogság, megérkezni a halál. S mi imádunk boldogok lenni, hahaha!

Negyedik éve élünk együtt ebben a közösségi-színházi csoportosulásban. Sokan vagyunk, sokfélék. S amennyi problémát okozhat ez a tömeg, ugyanannyi - ha nem több! - jót is. Mindig van célunk. És speciális helyzetünk okán az egyetlen lehetőségünk, hogy mindig előre menekülünk.

Öt éve már, hogy megnyertük az Új Színház pályázatát, aztán együtt maradt a társulat, kialakítottuk a helyet, ahol otthonra és játszóhelyre leltünk, aztán lett repertoárunk, jöttek a nézők, már bérleteink vannak, vendégszínészeink, s most jöhet a következő: kilépni itthonról.

Járogatunk mi fesztiválokra, megmérettetni, de inkább szórakoztatni magunkat, ám már az idei évadban elkezdtük, s a következő évadtól egyre inkább preferáljuk a vendégjátékokat. Egyelőre kisebb színpadokra hívnak bennünket, de most azon dolgozunk, hogy komolyabb helyekre, s egyre távolabb is eljussunk. És már gőzerővel dolgozunk azon, hogy a határainkon túl is megmutathassuk magunkat.

A határainkat feszegetjük. Mert a speciális helyzetünk konkrétan azt jelenti, hogy működtetünk egy közösnevezőre hozott közösséget, s az együttlétünk fizikai megvalósulása maga a színház. Nem egyszerű feladat. Mert változunk. Egyénileg, s közösségileg egyaránt. S mint zászlóvivő, nekem is - és ANIKÓNAK - fontos, hogy megtaláljuk az optimális lépéseket. Mert már kevésbé izgat a közös bulika, sokkal inkább az foglalkoztat, miből mennyit tudunk kihozni, mennyi munkával, s mi a fizetségünk mindezért. (Nyugi, most nagyon nem a pénzre gondolok, hahaha!)

Mondhatnám, hogy nehéz a helyzetem/helyzetünk, de kortárs alkotóként, a mában élő emberként, közösségként mindig megtaláljuk a válaszra váró kérdéseket. Az ember belenéz a napi sajtóba, s nem hogy a tegnapra nincsenek igenek, de a múltunk is bazinagy kérdőjelekre épül.

A társadalom, amiben élünk, kopott macskakövekből kirakott út, ám a hézagok tágak. Koszos ez az élet. S ha néha megtisztítunk egy-egy lépésnyomot, már örülhetünk, mert megérte. Hm. Kikövezett az utunk, csak az útelágazódások között lehet vacillálni. Mert célokból sosincs elég.(Tanítva tanulunk? Vagy fordítva?)

Ja, amúgy tegnap például nagyon jó volt kortárs író-rendezőnek lenni. Bárcsak megírná valaki! (Vicceltem, hehe.)