Ó, testvér, merre visz az utad?

heti_szerkeszto.jpg

Az egész abból indult ki, hogy folyton (na jó, nem folyton, de sűrűn) morgok, hogy a régi játszótársak a ritkábbnál is ritkábban jönnek el megnézni az aktuális előadásaimat. Meg, hogy én bezzeg elmegyek másokéira, de azok a gazok még a facebook meghívóimra sem reagálnak! Mi változott? Mi változtunk? Vagy a körülmények? Vagy?

1526598_10202836977786383_1934320544_n.jpg

Mázlim volt (van). Többnyire úgy figyel/tek/nek rám, mint Cselle Gabi a fenti képen. Folyamatosan készíthettem előadásokat és folyamatosan nézték (nézik) is őket. Abból a (most már) közel kétszáz emberből, akikkel eddig volt szerencsém színházazni, egytől sem váltam el ajtócsapkodással. Hm, most dicsekszem vagy rinyálok?

Amatőrként létezni vidéken jobb. Folyamatosan csinálhatod, a magad ritmusában, kevés külső nyomással. Azokkal, akik körülötted élnek, azoknak, akik körületted élnek. Évtizedek óta változatlan művelődési házakhoz kötve. Ha évi tízet lehet játszani, akkor annyit, de nagyon tudsz örülni neki. Szeretnek, mert minden helyettük és nekik szóló cselekedet szerethető (ha nem jár gazdagodással, persze).  Lehet(ett) pályázati pénzekhez jutni. Komolyan. Senkiként, kapcsolatok, szekértolók nélkül; csak úgy. Persze, ez a megszépült múltban volt, úgy a kétezres évekig. A szakma sem féltékenykedik (annyira), mert, ha tényleg szükséged van valami szakmaira, rá vagy utalva. Szívesen segít, hisz a te sikeredbe mindig belehivatkozódik ő is. Kölcsönösen kelletek egymásnak. Mesés legkisebb parasztlegénynek lenni.

A fővárosban (fura, hogy mindenki úgy mondja: Pesten. Buda nem létezik. A kettő együtt meg pláne.) más. Rengetegen vagyunk. Vidékről elképzelhetetlen sokaságban. Magunk is potenciális nézőkként játszunk és vetélkedünk a potenciális nézőkért. És lutri, hogy bejössz-e az idegennek, aki végül is bejön (ha viszont igen, visszajár majd). Nincs szimbiózis, amit elérsz, magadnak köszönheted. És pénz kell. Sok. Vidéken ingyen oldalak szólhatnak rólad egy bemutató kapcsán a helyi újságban, de Pesten...?! (jó, tudom, net, meg XXI. század, de akkor is) Engem zavar a visszhangtalanság. A körülmények pestiesen profik persze, ami segíti felzárkózni a szó mellé a látványt. Viszont alig-alig veszi  valaki a fáradtságot, hogy jelezze: látott, és igen, helyette is (vagy éppen nem).

Igyekszem sokfélét megnézni, írni róla, nem pénzért (lehetne úgy is?), hanem az okulás miatt. Mert meg kell tudnom fogalmazni mit lessek el, mihez ne nyúljak sosem. Hogy mi (ki), miért tetszik. Egy lánynál is kevés a vonzalomhoz, hogy szőke. Legyen még benne...valami ... izé... Na, számomra ilyen az élethosszig tartó tanulás. A nézők között nagy ritkán találok ismerőst. Akik évekig maguk is szerepeltek, eltűntek és nem követik a kulturális élet változásait (tiszt. kiv.). Se velem, se nélkülem. Csak túlélnek, néha mulatva. Hm. Ami huzamosabb időre kikerül a napi rutinból, az megszűnik fontosnak lenni. Beszűkülnek. Szerintem idejekorán. Hiányoznak. Szívesen mennék a kezüket fogva a múltunkból a jövőnkbe! De nincs folytonosság. Egymástól élesen elkülönülő élet-szakaszok vannak. Csak temetéseken összeérő, girbegurba utak. Kifogások, ráfogások, nyafogások. Eltemetett álmok, savanyodó sorsok. Alapanyagok szerepekhez.  Engem sem érdekel minden és mindenki. Egy csomó valami és valaki viszont igen. Hiszem, hogy ha elvesztjük a mások iránti érdeklődésünket, a magunk iránti is leépül.

Szóval, halványulnak dolgok, de színház(unk) még van. Műsora is. Szerdán Gabriella lesz, tizennégyszer. Ha jöttök, ti is benne lesztek. Ha írtok, tuti megjelentek, itt a blogon. Aztán majd jön a jövő utáni... hét.