A mester meg az ifjú

heti_szerkeszto.jpg

Vannak dolgok, melyekhez görcsösen ragaszkodunk itt, a Fészek Színházban. Ilyen például a lehetőség. A Lehetőségek Dús Asztala! Aminek persze ára van. Innen is, onnan is.

1896880_607145069359564_1454518204_n.jpg

A reneszánsz ember egyik színe pont ez volt: továbbadni a valamit. Még akkor is, ha a tanítvány ezt a valamit felhasználva túlnő a tanáron. Továbbhasználja a tudást, s hozzátesz még többet. Kár, hogy manapság nem divatos ez az odaadás. (Kétértelmű szó, vigyázat!)

Munkácsyról olvasok éppen, s megdöbbentett az az önzetlenség, amivel az ifjú festő találkozott korosabb mestereitől tanulva. Hiányzik a mának ez az alkotás örömébe, a tehetség csillogásának szabad utat adó mederbe vetett hit. Hozzáállás. (Nincs. Vagy ha van, távol a világ tekintetétől.)

Mindent anyagiakban mérünk, mindennek kamata van.

Nekem sincs mesterem. Sajnálom is, meg nem is. Nehezebb "érvényesülni", mert nincs meg az iskola, amelyik segítene. Ugyanakkor nem kell ízléstelen alkukba belemennem. Ez azért jó.

Persze tanulni tanultam mások segítségével. Odafigyeltem, megtapasztaltam, és elraktároztam a használhatót.

És rohadtul figyelek.

No. Talán éppen ezen indokok miatt, a Fészek Színházban, már a korai diákszínházas időkben is, fontosnak tartottam, hogy "felkaroljak" fiatalokat, s megtámogassam a lehetőségek mezején. Azaz: nem rátukmálni az enyémet, hanem kibontogatni a sajátjukat. Hú, de rohadt nehéz néha ez! Mert minden alkotó - művész! - azért bevallva, vagy letagadva, imádja önmagát. Szomjazza az elismerést. És ez mégsem egy akkora nagy simogatása lelkemnek, amikor pont a másikat próbálom felemelni az öröm szintjére. De tartom magam, mert erősebb a vágy bennem a másik kicsomagolására, mint a sokszor céltalan önámításra.

Igaz, vagy nem, ezt teszem. 

Ha csak az elmúlt négy évét nézzük a Jemolos Fészek Színháznak, itt is akad néhány ifjú, aki bontogathatta szárnyait. Mondhatnám, hogy mekkora nagy eredményességgel működik ez, de nem így van. Több a keserűség, mint az elégedettség. De amikor ott áll előttem az az alkotóember, akinek segíthettem, aki valamit belőlem is továbbviszem, akkor határtalan az örömöm.

Most is van egy-két srác. S ez tök jó, mert én is voltam srác, s jó arra gondolni, hogy az ifjú önmagammal szemben nekik nem maguknak kell kitaposni a lehetőségek ösvényét. Mert ezt megkapják, és mindenki elégedett lehet. Bíznak bennünk, s bízom bennük. Aztán vagy megugorják a saját falaikat, vagy nem. A lelkiismeretem tiszta marad. Mert megérte.

Mert megéri!