Veszett a világ
Vagy 30 éve jártam először a Katonában. Spiró Imposztorát láttam, Major Tamással a címszerepben. Tetszett. Elfelejthetetlenül, mert az alagsori lejáróban az első kép épp ebből az előadásból való volt, az öreg Major nézett a büfébe menőkre meggyötörten, engem mindig emlékeztetve, hogy jó helyen járok. Az átalakítással eltűnt a kép. A hiányáért dúlva-fúlva ültem be az előadásra.
Ascher Tamástól elsőre azt a bizonyos Három nővért láttam ugyanitt. Később a Platonovot és már Gorkijt is, a Barbárokat. Csupa oroszokat. Nem is tudom, most miért ezt az előadást választottam... de jól döntöttem. Ebben benne volt az elmúlt 30 évem. A stílus, a díszlet, a jelmez, a színészi játék, a 110 éves darab, amely kortalanul húsba vágó: minden lehetett volna akár '84-ben is... és mégis abszolút ma van. Direkt aktualizálás nélkül.
Az első jelenetben letörték az ellenállásomat: a színpadon lévő rádióból Major Tamás hangja szól. Aztán a szereplők tökéletes ritmusban váltják egymást (nincs üres színpad), mindenkiről megtudok mindent és mindenki egyformán hiteles. (Van egy kis déjá vu érzésem, mintha a színészeket mind láttam volna már ugyanilyennek, de elhessegetem, hagyom, hogy hassanak. Imádom Máté Gábor háztulajdonosát - a fiával közös munkaadós jelenete zseniális, szeretem Nagy Ervin mafla állatorvosát, Jordán Adél tragikai nyafkaságát, Ónodi Eszter unatkozó feleségét, Kocsi Gergely jóindulatú senkiségét; örülök, hogy Ötvös András sokkal jobb, mint A nép ellenségében, Bezerédi Zoli zseniálisan ingázik a brutalitás és a gyengeség mezsgyéjén...) A Szindbád mondatai kavarognak az egész felett: " Csak tervezni, mert amint cselekedetre kerül a sor, elhibázom!" Hát megy is a pofázás, rendesen, két síkon. A kétkezi munkásoké elnagyoltabb, predesztináltan durvábbak és ostobábbak. A testük használható, a vágyaik, sorsuk sajnálandó, de távolról szemlélendő. Az írót (átdolgozót? / Makszim Gorkij - Radnai Annamária) az értelmiség érdekli. Pontosabban ezen réteg felelőssége. Az önbecsapásuk társadalom pusztító következményei. Mert azonkívül, hogy osztják az észt, nem csinálnak semmit. A festőt hidegen hagyja a művészet, a vegyészt a gyakorlati hasznosság, az orvost a gyógyítás. De leginkább mindenkit a másik ember. Játszadoznak, érzelmekkel, lehetőségekkel. Akinek nincs pénze, úgy tesz, mintha nem is kéne; akinek van, az rögvest megvenne rajta valakit. Amiben megegyeznek, hogy különbek a náluk lentebb lévőknél, hiszen ők a nap gyermekei, a jövő hírnökei, az emberiség jótevői. Nyavalyognak, hogy a világ nem rájuk hasonlít, de a megismeréséért sajnálják a fáradságot.
Veszett a világ, amelyben élnek. Élünk. Szeszélyből kergetünk halálba szerelmest, ostoba pletykák alapján esünk neki ismerősöknek, minden bajunkért másokat (vagy a körülményeket) hibáztatjuk, elhitetjük magunkkal, hogy az elcseszett élet megszépül, ha a gyávaságunkat értelmes kompromisszumnak hazudjuk. Nem is lehet más a vége, mint tragédia. Csak útközben félrevezető a számos mulatságos (nevetséges?) pillanat. A szembesülés pedig kínos, elkenendő izé.
A Fényevőkben egyébként nem esznek. Se fényt, se semmi mást. Csak isznak. Mint az oroszok (meg a finnek, meg a magyarok, satöbbik.), ugyebár. Folyik a tea, a vodka és a léleksztriptíz. Merülünk a mélybe. "Élsz. Legyen ennyi elég."- mondja a házmester a végén. Legyen?
Az előadás során sokszor esik és mindenki menekül előle. Nem a megtisztulás jelképe a víz. Inkább bezártságra ítél, s összemos mindent mindennel. Sarasít.. Ezen morfondáltam hazafelé menet a 107-es buszon, miközben a csuklóknál, a tetőablaknál csöpögött az utasokra a valóságos eső.
