Pénteken (ahogy azt már előre beharangoztam múlt héten) megint több próba esett egy estére. Bár most „csak” kettő, nem három, de a tét nem csökkent, sőt. Egyre inkább érzek valami olyat, valami nagyon VALAMIT…

Béla bélás ruhájában mászkál fel-alá, beszélget, felidézi a gyakorlatokat, várja a kezdést. Érkeznek lassan az érintettek, szépen sorban, nem szenvedünk hiányt senkiben. És kezdődik MOZGÁS, csupa nagybetűvel.

A gyakorlatok már-már lassan az ismerőseinkké válnak, amiket minden próbán mint egy jól megtanult tananyagot idézünk fel. Persze ehhez tanár is kell, nélküle ez nem menne. Vele viszont nagyon, úgy érzem, egyre jobban. Ugyanazokat a gyakorlatokat sokan egyre természetesebben csinálják. Én valahol a középmezőnyben vagyok, azok között, akik bár nem tudják tökéletesen visszaadni, amit Béla, de vannak gyakorlatok, amiket teljesen a magukénak éreznek. 1-2 gyakorlat ellenszenves idegen, ami valamiért nem passzol rám, hiába próbálom, nem tudom úgy megcsinálni, ahogy kellene. Érzem, hogy ez nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, de nem tudom, mi a baj, néha inkább feladom. Más feladatoknál ennek pont az ellenkezőjét érzem, imádom csinálni, árad belőlem, nem kell rajta gondolkodnom, csak jön. Nem tudom megmondani, miért megy valami így, valami meg úgy, de szerintem Béla tudná.

Lemegy a szokásos bemelegítés… Amit a csapat most nem bemelegítésként, hanem kifárasztásként él meg. Valahogy mindenkin azt érezni, hogy ma ennyit tudtak/akartak, talán mert ezt a szakaszt most az eddigieknél is intenzívebben csináltuk. Mesterünk is kimerült, ezért kimondja a közös akarat tárgyát: legyen mára ennyi. Legközelebb folytatjuk, vasárnap, újult erővel. Közel az áttörés.

Várunk a Color House harmadik tagjára, H. Mátéra, aki csak ez után érkezik. Ezalatt megint átéljük a fészkes atmoszférát, a közös beszélgetés, hülyéskedés, kártyázás örömét, ami pont attól jó, hogy  olyan természetes. Aztán mehet a második menet.

A múlt héttel ellentétben nekem most ez a próba volt a meghatározóbb. Valahogy próbáról próbára feljebb érzem magam. Már nagyon régen szerepeltem, ezért minden erőm és lelkesedésem ebbe a kis előadásba megy bele, és ez nagyon felhúzza az egészet. Ráadásul mostanra minden változott, én is, minden téren, és úgy érzem, ennek a színpadon is van hatása. Fokozatosan kezdem máshogy megközelíteni a dolgokat. Pont úgy vagyok egyre jobban önmagam a színpadon, hogy közben egyre kevésbé koncentrálok magamra. Mármint nem arra, hogy éppen mit csinálok, hanem arra, hogy én most egy színpadon, egy megrendezett szituációban vagyok, és szerepelek. Nem gondolkodom előre semmin, csak turbó fokozatba kapcsolok, adom, amit adni kell, és jön minden. Nem túlzás, hogy imádom csinálni. Próbáról próbára jobban. A kis apró dolgok, amiket én rakok bele, még jobban előrevisznek. RendezőMáté is látja ezt, azt mondja, látszik rajtam, hogy ennyire élvezem. Más már a színpadon állni, mint régen… Nem tudom, pontosan miben és mitől más, de azt igen, hogy jobb.

Kíváncsian várom, hogy ez az energialöket megmarad-e akkor is, amikor végre közönség előtt fogunk játszani. Ha nem látszik meg rajtam a másmilyen közeg, akkor lesz a dolog tökéletes. Nem érzem nehéznek a feladatot, csak reménykedem benne, hogy ez a hozzáállás nem vész el. És később sem, amikor majd újabb szerepben próbálhatom ki magamat. Az is lehet, hogy ezt az érzést nem tudom majd másba továbbvinni, és más szerepekre majd megmarad a régi, öreg DD. Még nem tudom. Ez a jövő. Most ez van, és ez most jó. Carpe diem.