Olvastam egy interjút Gáspár Sándorral, ahol - többek között - arról beszél, hogyan lesz kész egy szerepre. Erről persze eszembe jutott Misi bácsi, egykori matróz kollégám, akivel órákat tudtam vitatkozni (az öreg hatvan körüli lehetett, én húszéves) azon, mi is a munka. Na, a színészetről elég lesújtó véleménye volt. "A kapavágással semmilyen mázolmány vagy irkafirka nem ér fel!"

Herczeg Anna (Lola - Fém)

Annyira nem tudta értékelni a művészeket, hát még a szellemi munkásokat, hogy vörös arccal, levegőt kapkodva rohant ki szállásunkról friss levegőért. (Aztán másnap hajnalban már pálinkával ébresztett, s megtanított mindenféle matróz tudományra.)

És nincs egyedül!

Kisebbik gyermekem, az a rosszcsont Ármin írt rólam egy fogalmazást, amiben leírta, hogy apukájának az a dolga, hogy lustálkodik, mert csak fekszik a kanapén, és nézi a tévét - miközben persze éppen egy drámát ír. Ha nagyon leegyszerűsítjük a valót, akkor tényleg ez a munkám. (Mert így írok.) De egy újabb kérdés is felmerül egyből: munka-e vajon az, amikor egy felnőtt ember nem pénzért csinál valami munkaszerűt? (Azaz: hol a hobbi határa? Van-e?)

Mert Gáspár Sándor sok mindenben különbözik mondjuk Tyroler Tiától - bocs, Tia, már megint terítéken vagy, haha -, de az a másfél-két óra, amit színpadon töltenek, energiákban ugyanolyan gazdag - lehet. Mert Sándor esetében tökmindegy, mennyi díja van, mekkora tehetséget hordoz magában, mennyi tanulás és munka van a háta mögött, a színpadon csak az számít, amit abban a pillanatban képes megvalósítani abból, amire készült kettő-három-négy hónapot. És nincs megállás, a következő estén ugyanazt kell végig csinálnia, mert a színház erről szól. És Tia miben lenne más? Sőt!

(Emlékszem, mikor öt éve a Fémet játszottuk, s Annának volt egy jelenete, amiben a híres dívát játszotta el viccesen, sokszor felemlegettük, mennyivel hitelesebb ez, mint mondjuk fordítva. Ez csak egy rövid szubjektív bebökés gondolataim közé.)

Ott ül a néző, aki prekoncepcióval vagy anélkül, de (el)vár valamit. Nem akar csalódottan hazamenni. Magáénak akarja a maximális élményt. És miért érdekelné, hogy egy kis szerepet játszik-e a színész, vagy hogy szabadidejében is színész-e, vagy éppen egyetemista? És ha kőműves lenne? (Mondjuk erre nem nagyon tudok sok példát felhozni, de igenis volt ilyen élményem, és azóta is emlegetem Balázs alakítását, aki a betonkeverő mellől jött fel a színpadra!)

És a színésznek feladata azt felmérni, mennyi idő, energia, agyalás szükséges ahhoz, hogy estéről estére megismételhesse ugyanazt. (Ami persze nincs, mert a színház nem az ugyanazokról szól, de mindegy.) Sőt, azt is elárulom a laikusoknak, hogy nem csak belemászni kell abba a szerepbe, hanem kijönni belőle, igen, az is egy komoly lelkifolyamat! S gyakran ez nehezebb is, mint a másik. Hm.

Hogy miért írtam erről? Mert jól esne, ha a hétköznapi ember megbecsülné őket, a színészeket, s nem azzal kellene nap mint nap szembesülniük, hogy no csak hitvány egy élet az a komédia! Mert a majomkodás mélyén ott van az érző és gondolkodó ember.

(Remélem, elég Petőfis lezárása lett ezzel a mézes csöpögéssel gondolatimnak!)