Az idei évad végével immáron két éve vagyok a színházas világ részese. Újabb esztendővel gyarapítottam színházi élményeimet és tapasztalatomat, ami még előrébb vitt utamon.

Gyere, ölelj át, hitegess, majd szaladj el, integess...

Tavaly ilyenkor kijelentettem, hogy a legjobb döntés volt a Fészekhez társulni. Ezt még most is adom, hál’ Istennek. Mint mondottam, tovább gyűjtögettem az információkat és munkámba építettem ezeket, már amennyire tőlem telt. Lássuk hát!

Volt Az utolsó magyarunk, ami ideje korán véget ért, de mégis hasznosnak bizonyult megalkotása, hiszen színészileg nem csak én, de a többiek is fejlődtek. S ez mindenképp pozitívum. Szerettem Zoltán karakterét, közel állt hozzám, habár meg kell valljam, néha-néha igen kedvtelenül játszottam őt. Hogy ezeknek a megnyilvánulásoknak mi volt az oka, azt már nem is tudom pontosan. Szívesebben emlékszek azokra a pillanatokra, amikor nagyon odaraktam. A kedvencem az indítás, történetes a premier, amikor sikerült leborulnom a gyenge lábú hokedliről és ezzel keltettem pánikot az alkotótársakban s egyúttal együttérzést a nézőkben. Annyira jól sült el a dolog, hogy joggal vádoltak az eset szándékosságával. (De persze véletlenül történt.)

A másik nagyon várt darab egy munkabemutatóként látott napvilágot, s ez konkrétan egy mozgásszínház lett Mov(i)e Stars néven. Társulatunk vendégszínésze, (?) Stubnya Béla rendezte, s küzdött a fiatalok esetlenségével. Úgy gondolom sikerrel teljesítette e procedúrát, habár jómagam többet vártam az egésztől. Több mozgást, nagyobb látványt, epikus jelenteket, viszont így is sikerült sokat tanulnom. Egészen pontosan önkontrolt és testtudatot. Ez utóbbiról sokszor esett már szó korábbi bejegyzésekben, ami viszont számomra fontos, hogy megtanultam uralkodni az energiámon és sokszor ez a nehezebb. Magadba fojtani azt, ami ki akar törni.

Továbbá valahogy a műsorra került egy Comment Lájv című szösszenet, ami… hát nem is tudom. Ha másra nem, arra jó volt, hogy sokat nevessünk, főleg Andai Katin az ultra magyar szerepében. Igen kacagságos művet formáltunk meg, és még annyi tanulságot levontam, hogy meg kell tanulnom gyorsabban öltözködni. Mert hát olyan nincsen, hogy mindenki rám vár, mert nem tudok remegő kézzel begombolni két gombot. Szóval ez is tanulságos volt.

Végül szeretnék egy kicsit a jövőről észt osztani, amennyiben még nem aludtatok el olvasás közben. Rövid leszek, ígérem. Tehát két nagyobb előadásra lehet számítani, az egy a Tájbrék, a másik a felújított Fészkes kultelőadás, a Fém. Mindkettőben szerepelek állítólag, és mind a kettőt várom. Utóbbi még nem biztos, hogy létre fog jönni, de erről majd olvastok akkor, amikor a küszöbön áll. Az évad második felében lesz egy olyan, hogy K.O., amit én rendezek, erről is majd később. A lényeg, hogy én teljesen beleszerelmesedtem a színházba, s emiatt szükségesnek érzem a színházi világképem bővítését, mely abból áll, hogy színdarabokat fogok csekkolni más társulatoknál, és ha lehet, akkor megpróbálok véleményt is formálni ezekről. Ez a jövőkép, drukkoljatok, hogy minden összejöjjön. Addig is mindenkinek kellemes nyarat kívánok, legyetek jók!