Hogy is kezdődött? A gondolatok hullámzó tengerén nehéz visszaevezni az emlék-szigetek azon tagjára, melynek földjén valamikor valaki elültette a Fészek Színház egy keletről érkező palántáját. Ha jól sejtem valahogy így indult: Faterom szólt, hogy keresztapám dobott neki egy ilyen infót, hogy színházas tábor...

A kezdeti hozzáállásom struktúráját az elutasítás és a vonakodás határozta meg, de végül csak sikerült Józsinak (ő a keresztfater), a színház Mikulásának egy újabb pakkal bővíteni a társulatot. És ez a pakk tartalmazott még egy csodaszép leányzót, az én unokatestvéremet, Ajnát, aki nélkül bele se vágok ebbe az új, színes világba, ami eleinte rémisztőnek tűnt, még szerinte is. De szerencsére mindketten kellemeset csalódtunk a tábor végére és most már örömmel vagyunk tagjai a társulatnak.

Az év játékos próbákkal indult, és megkezdődött az újoncok felzárkóztatása is Ancsi vezetésével, aki sok mindenre megtanított minket, növelte önbizalmunkat, plusz anyánk helyett anyánk volt. (még mindig) Aztán szépen lassan körvonalazódott, hogy majd mit is akarunk színpadra bocsájtani tavasszal, és megszületett a Hun vagyunk?, mely a magyarsággal, a színházzal, de leginkább velünk, a mi kis csoportunkkal foglalkozott. A témát egyébként Ancsi választotta, kiegészítve Attila csoportját, akik a romákról készítettek előadást Romantika címmel, amelyre mi felállítottunk egy párhuzamost a saját előadásunkkal.

A mű megalkotásának legélvezetesebb része az írás volt. Ugyanis Attila, akit remélem nem kell bemutatni, meglátta bennem a potenciált, és felkért társszerzőnek. Üres foltokat hagyott nekem a szövegkönyvben, hogy bátran töltsem ki azokat kreativitásommal. Így lettünk írótársak, s így vált Attila az én bölcs mentorommá.

Az írást fárasztó próbák követték és hullámzó teljesítmények, de a sok gyakorlás és erőfeszítés végül sikerré formálta a munkát. Egyre több pozitív visszajelzés érkezett felém, amely egyre csak előre lendített és a keleti palánta szépen, lassan, de növekedett, haladt felfelé, melynek tetőpontját nem olyan régen Vasváron élte meg.

És most friss élmények következnek, visszaváltva eperegybe. Szóval, ideérkeztünk a nagy csapattal Vasvárra a két, már fentebb említett színdarabbal. Rögtön első este játszottuk a Hun vagyunk?-ot, mondanom sem kell, hogy mennyit paráztam belül, fejben. Próbáltam nyugtatni magamat, sétálgattunk, felfedeztük a helyet, és a kígyós szobornál jó mélyet szippantottunk a vidéki levegőbe, amely végülis pozitív hatással volt rám. (Habár a szobrot nem sikerült megmászni aznap, nem is csoda, ilyen állapotban!) És ehhez még hozzájött Ancsi lelkesítő speechje, ami erőt adott és nem sokára el is kezdtünk készülődni a darabra. Szokásomhoz híven ment a fel-alá járkálás, fújtatás, nyelvtörők pörgetése, na meg a dühvel eláztatott versek szavalása, amelyek mind hozzátesznek ahhoz, hogy kellőképpen ideges és Peti legyek.

Hirtelen eljött a perc és a kakasülőmön találtam magam. Szív dübörög, Szucsu bá' beadja a fényt, és játszok. Végre sikerült úgy, hogy nem csak teljesíteni próbálok a színpadon és a tökéletességre törekedni, hanem élvezem is. (Kedves olvasó, most menj vissza a mondat elejére és olvasd újra, mert ez tőlem nagy szó.) Tehát tényleg, ezúttal sikerült nagyon odarakni és két napra rá ténylegesen ott állhattam a topon. Nagyon durva jó volt az egész hétvége előadásokkal, felesekkel, új arcokkal, rántott hússal, kolbásszal, kutyusokkal és persze fészkesekkel együtt. Még ilyet! (Mondjuk szúnyogból a kevesebb is sok lett volna.)

Úgy érzem ez egy jó befejezése volt az évnek. Összességében sokat tanultam az egy év alatt, sikerült közelebb kerülni a színházhoz és pontosabb képet kialakítani arról, hogy mit jelent nekem. Ma már bizton állíthatom, hogy életem eddigi legjobb döntése volt a Fészek. Rengeteg fejlődés és még több pozitív élmény. Izgatottan várom a folytatást, az egyre közeledő sűrű jövőt.

Végszónak annyit írok még, hogy ez az év pöpec volt.