Év elején arról írtam, hogy 2014 a változás éve lesz. És mennyire igazam volt! Mert tényleg úgy alakulnak az élet (és ami nekünk jóval fontosabb: a Fészek Színház) dolgai, olyan energiák léptek működésbe, úgy követik egymást az események, hogy már most levonhatjuk a következtetést: semmi nem lesz többé ugyanolyan. Vágtat a ló, patáinak dübörgését csak a süket nem hallja.

A séma szerint most kellene annak a résznek következnie, amiben leírom, hogy mennyire felemelő volt ez a négy év, és hogy természetesen ugyanúgy folytatom majd tovább, mint eddig. Az elmúlt négy év nagyszerűsége valóban tagadhatatlan, erre majd később vissza is térek. De az állítás második fele, miszerint ugyanúgy folytatom tovább a munkámat a Fészekben, nem igaz. A hét eddigi megszólalóival ellentétben én azok közé tartozom, akik jelen állás szerint a színház munkájában alkotóként ezentúl nem vesznek részt. Hogy miért van ez, arról írhatnék hosszú-hosszú sorokat, elmagyarázva a saját helyzetemet, Attiláék döntését… De ennek nem látom értelmét. Én tudom és értem, akinek még kell, az szintén tudja, ez a lényeg.

Ennek ellenére még mindig „itt” vagyok. Ami valamennyire engem is meglep, bár napról-napra kevésbé. A napok ugyanúgy telnek, nem változott semmi, ott vagyok ugyanúgy, mint eddig, kevesebb dologba vagyok belevonva, de nem vagyok kizárva a színház életéből. Azt hiszem, ez rajtam múlt. Nem mindenki tudta így kezelni a dolgot. Remélem, meg is marad ez a lelkiállapot.

Az én szempontomból így lett 2014 a változás éve. Olyan dolgokra döbbentem rá, amikhez pont az kellett, hogy kitörjek az eddigi, kényelmes állapotomból. Amit eddig nem láttam, pedig az orrom előtt volt, azt most végre észrevettem. SZÍNHÁZ. Az életem része hosszú évek óta. Eddig mégis  csak egy hobbiként, időtöltésként tekintettem rá, olyan dologként, amiben az emberi tényező fontosabb, mint a művészi. Most viszont már szeretnék ebben a világban maradni. A művészetre most már hivatásként tekintek, és a színház szeretete mostanra megelőzte a három évig tanult film szeretetét. Még szerencse, hogy hatalmas az átfedés. Meg tudom találni végül a helyemet ebben a világban? Csak rajtam múlik. Mindenesetre nem ülök tétlenül a helyemen. Rákényszerültem, hogy most már én teremtsem meg magamnak az alkotás örömét, és talán sikerül is elérnem valamit. Most éppen pozitív irányba mutatnak a dolgok. Ennél többet nem mondanék, egyrészt babonából sem, másrészt ez már kevésbé fészkes téma.

Nekem az „elmúlt időszak” nem csak négy évet ölel át. Nekem az a valami, ami most zárult le (vagy inkább átalakult/továbbfejlődött), akkor kezdődött, amikor megismertem Ancsit és Attilát. 14-15 éves, öntudattalan kamaszgyerek voltam, amikor megtörtént ez a sorsszerű találkozás. Megláttak bennem valamit, magukkal vittek, ők tettek azzá, aki most vagyok. Nélkülük ma sehol sem lennék, nem lenne életem. Ez talán túlzásnak hangzik, de tényleg így van. Bár megismerkedésünkkor még elzárkóztam a színjátszás gondolatától, elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb része legyek a társulatnak. Törzsközönség, kellékes, szereplő. Ezt az utat jártam be. Az események pörögtek. Emberek jöttek, emberek mentek, előadások születtek, és véget értek. A változás eleinte nem volt ennyire látható, mint most. Vicces, hogy pont kőszínházi keretek közé csöppentem az első közös munkánk során. Aztán beköltöztünk a Jemolba, szereplő lettem, fejlődtem. Bár színésznek továbbra sem nevezném magamat, ma már magabiztosan, tudatosan állok a színpadra, a játékom kevésbé erőltetett, és egyre kevésbé kapok hányingert magamtól (főleg a beszédemtől), amikor visszanézem magamat egy-egy felvételen. Ettől még nem lettem „jó” (arra születni kell), de jobb igen. Mennyivel jobbak lehetnének a régi karaktereim, ha most játszanám el őket... De akkor az úgy volt jó, ahogy volt.

Az út, amit a színház bejárt négy év alatt, hatalmas. Attila és Ancsi hihetetlenül kitartó emberek, sosem adják fel, valahogy végül mindig elérik, amit akarnak. Most színház helyett SZÍNHÁZ-at akarnak, és hogy ezt el is érték, azt csak a hülye nem veszi észre. Most valami új kezdődik, aminek a végén majd megint eljutnak valahova. Tudom, hogy sikerülni fog. És én is ott leszek. Kicsit kívül, kicsit belül. És köszönöm. Ez most sok embernek szól, ők úgyis tudják.

Hálás vagyok, hogy a része lehettem ennek. Talán az elmúlt évek engem is rátereltek a helyes útra. Reménykedjünk. Az biztos, hogy a Fészek Színház most indul be igazán. Először most egy kis szünet következik (mert mindenkinek kell egy nyár), de érdemes várni a szeptembert. Már ha az embert kicsit is érdekli a színház világa. Nehogy lemaradjatok… Én szóltam. Fészek Színház. Most, és mindörökké. (Hú, ez kicsit nyálasan hangzik. Na mindegy, egyszer belefér.)