Egyszer volt, hol nem volt,
a halántékomhoz szorítva egy colt,
én tartottam, én akartam holt
lenni, csak egy nagy piros folt
az aranysárga mezőn. De
kezem béna volt s mellé lőtte
a golyót. Ki a kék égbe
s én így maradtam élve.

Szerencsére viszont találkoztam
így szerencsétlenül elátkozottan
egy tudós professzorral, aki
tudta hogyan s mily módon szív-ja ki
fájdalmaim testemből,
ebből a gyönge, esetlenből.

Hogy érzelmeim elvegye alkut
kellett kötnöm. Először is akkut
rakott mellkasomba, mely a kút
lett új testemnek, s ezen akut
sebészeti beavatkozások során
fémcsövekké vált a bordám
és az egész vázam, meg a borítás
is keménnyé lett, ami más
volt, mint amilyet korábban meg-
szoktam, de egye fene, bameg!

Sose éreztem még ennyire semmit.
Nem éreztem, hogy mennyeien mennyi-
re boldog lennék, vagy örömmel
díjaznám a sikert. Mostantól örökre
üres lettem, érzelmek nélkül,
melyek méltó helyükre kerültek végül
a tudós professzor tulajdonába,
szakmája ezeknek árusítása.
Különféle üvegcsébe, fiolába
vannak zárva, zöldben, violában,
lilában, és van, amelyik sárga,
ez mind benne van az árba.

Ha érdekel, ott megveheted,
s megihatod, lenyelheted
érzésemet s érezheted
magam helyett. Veszett
őrületet, kínokat meg fájdalmakat,
de boldogság ott alig akad.

Én meg addig tiszta fejjel
robotmunkát végzek ezzel
a megújhodott bádog testtel,
fejszémet több mint ezerszer
vágom fába nem létező szerelemmel,
ez kötelesség üres szívvel.
Az erdő mélyén én egyedül árva
csinálom a dolgom, erről szól a fáma.

2014. március 4.