Akkor és ott, boldog voltam. Anya mindig főzött és közben énekelt. Mindenféle vidám dalokat. Piafot is nagyon tudta utánozni. Én pedig csak könyököltem a konyhaasztalon és folyton arra gondoltam, nekem van a világon a legcsodálatosabb anyukám!

Apa suszter volt. Cipőket javított. Reggeltől estig. Csak délben hagyta abba. Ebéd után kedvenc fotelében ülve, szunyókált egy keveset. Aztán folytatta. Közben arról beszélt, hogy a cipő a legfontosabb. Lehet szakadt a ruhád, lyukas a kalapod, de a cipő az nem lehet kényelmetlen. Mert a cipő az, ami végig visz az utadon.

Ősszel iskolás lettem. Mindenféle más gyerekekkel, közösen tanultuk az írást, olvasást és számolást. Folyton furcsán néztek rám, mint ahogy az az idős tanárnő is, akire azt mondták, ö lesz a második anyám. Sohasem lett! Tanítás után, boldogan ugráltam tócsáról tócsára, közben anya kedvenc dalait dúdolgatva repkedtem és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mindjárt újra ölelhetem őket.

Nem így lett!

Helyettük csak a nagybátyám várt a kapuban. Megfogta a kezem és azt mondta. Jonatán, most velem kell jönnöd! Próbáltam benézni a kapun belülre, de ő ezt megakadályozta. Határozott léptekkel elindult velem a pályaudvarra. Kattogtak a kerekek, kattogtam én is. Vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak ült és mereven nézte a padlót. Végtelennek tűnő idő után felállt, rám nézett és annyit mondott, leszállunk. A bakter sípolt, a vonat nyikorgó kerekkel elindult. Poros utakon mentünk tovább, míg egy tanyára nem értünk. Rendezett volt, de trágyaszagú. És sehol sem láttam anyát, sem apát.