Kb. két éve íródott ez a történet. Gárdos Péter tartott nekem akkoriban órákat a főiskolán. Egyik alkalommal egy alaphelyzetet adott meg, amiből következő órára történetet kellett alkotnunk: A színházi súgó rajtakapja a feleségét a színház színészével. Kosztolányinak van egy ilyen novellája, Péter kíváncsi volt, hogyan oldjuk meg mi a feladatot. A műfaj lehetett forgatókönyv, novella, leírt jelenet, stb. Egy ideig tanácstalan voltam, aztán egyszer csak (pont a Fészekben voltam, előadás ment, de én nem ültem be) elkapott az ihlet, és megszületett ez a mű. Azóta sok idő eltelt, de most eszembe jutott és gondoltam, megosztom veletek. Végülis színházas történet ez is.
(Ja, és nem miattam hívják Dávidnak az egyik szereplőt. Valamiért ez a név állt jól neki.)

A súgó

 Mihály mindig is színész szeretett volna lenni. Nem lett az. Pedig nem adta fel könnyen, mégis, nyolcéves kora óta akárhogy próbálkozott, merev elutasításba ütközött, még a saját rokonai részéről is. Járta sorra a színitanodákat, amatőr társulatokat, de sehol sem húzta 1-2 hónapnál tovább.  Mondjuk ki, tehetségtelen volt. Végül, hiába a szilárd eltökéltség, kénytelen volt feladni álmát. De a színházról mégsem mondott le teljesen. Úgy döntött, hogy színházi súgó lesz. Így legalább színházban dolgozhatott, láthatta az összes előadást ingyen. Ezt a tervét hamar siker koronázta: nagy súgóhiány volt akkoriban. Állást kapott a város egyik legsikeresebb színházában. Ő volt minden előadás súgója, bár szükség esetére mindig volt helyettes, de helyettesre huszonöt év alatt csak kétszer volt szükség. Mihály nem volt az a betegeskedős fajta. Meg is nősült közben. Felesége, Johanna titkárnő volt egy nagyvállalatnál. Kettejük fizetéséből egész jól megéltek. Volt egy átlagos méretű házuk, kocsijuk, bár azt csak Johanna vezette, mert Mihály nem tanult meg vezetni soha. Gyerekük nem született.
 Mihály végezte a munkáját, ott volt minden előadáson, súgott, és közben titokban abban reménykedett, hogy egyszer mégis színpadra állhat. Megbetegszik egy szereplő, és az utolsó pillanatban neki kell beugrania, és megmentenie az előadást, vagy ilyesmi. Ilyen persze nem történt soha. Mihály minden előadásért rajongott, és minden színészre felnézett, volt azonban egy kedvence. Mecseki Dávid, a színészkirály. Mihály valósággal rajongott érte, ha bárki rossz szót szólt róla, a végtelenségig védte idolját. Ugyanakkor irigyelte is őt. Irigyelte nagyszerű szerepeit, gyönyörű jelmezeit, páratlan tehetségét. Álmában gyakran bújt Mecseki bőrébe. De a valóságban maradt az az ember, akit senki nem ismert, akire senki nem nézett fel, akinek alig tudták páran a színházban a nevét: a súgó.
 Csütörtök este volt. Épp az évad legsikeresebb előadása zajlott, természetesen Mecseki főszereplésével. Mihálynak egyszer kellett súgnia, persze nem Mecsekinek. Neki nem kellett súgni soha. Miután az előadásnak vége lett, és a színészek meghajoltak (hatalmas ováció volt persze, mint mindig), Mihály szokása szerint járkált egy kicsit hátul a színpad mögött, és gratulált annak, aki szembejött vele. Aztán levonult a büfébe, és kért egy üveg sört. Előadás után mindig beült a büfébe, és ott időzött gyakran egészen zárásig. Szinte mindig egyedül ült az egyik sarokban egy kicsi asztalnál, sört iszogatott, néha kért egy szendvicset. Csak egyszer-kétszer - amikor máshol nem volt már hely – ült oda az asztalához egy-egy karbantartó, vagy takarító. Színész vagy rendező soha. 
 Azon a csütörtök estén másképp alakult. A büfésnek, aki eddig mindig nyitva tartott éjfélig, vagy akár fél egyig, és ilyenkor általában a színházat is ő zárta, most először sürgős dolga akadt. El kellett mennie már tízkor, nem sokkal az előadás vége után. Ezért aznap Mihály nem tudott éjfélig büfézni. Nem szívesen indult haza olyan korán. A büfében jobban érezte magát, de nem tudott mit tenni. Máshova nem akart beülni, az nem lett volna ugyanolyan… hiszen máshol nem ismert senkit.
 Szóval Mihály tízkor hazaindult. Kisétált az utcára, kigyalogolt a körútra, ahol felszállt a buszra. Húsz percet ment vele, leszállt, átszállt a villamosra, azzal ment még három megállót, aztán még gyalogolt öt percet, és otthon volt. Két autó állt a ház előtt. Mihály arra gondolt, hogy valaki biztos csak itt tudott parkolni. Az meg sem fordult a fejében, hogy vendég érkezett a házhoz, ilyen a legritkább esetben történt, és akkor is mindig lehetett rá számítani előre. Kinyitotta a bejárati ajtót, és bement. Az előszobában egy pár férficipőt látott. Levette a sajátját, felrakta a kabátját az akasztóra, aztán bement a házba. Felment az emeletre. A hálószobából hangok szűrődtek ki. Benézett. A felesége egy férfival volt az ágyukban. Nem vették észre Mihályt. A férfi háttal volt neki, de pár másodperc után mégis felismerte, annyiszor látta már ezt az embert. Mecseki volt az. Mecseki Dávid, a színészkirály.
 Mihály nézte őket pár percig, de nem szólt semmit. Aztán leballagott a földszintre. A kamrából elővett egy üveget, amiben szilvapálinka volt. Kinyitotta, töltött magának egy felest, aztán leült a konyhaasztalhoz. Ott ült legalább húsz percig, hallgatta a föntről jövő hangokat. Végül felállt, töltött még egy felest, lehúzta, aztán olyat tett, amit még soha: taxit hívott. Utána kiment az előszobába, és leakasztotta az elemlámpát a helyéről. Aztán visszavette a cipőjét és a kabátját, kiment a ház elé, és várt. Hamar jött a taxi. Mihály a sofőrnek bemondta a színház címét. Amikor odaértek, kiszállt, fizetett, megvárta, hogy a taxi elinduljon, aztán elindult a főbejárattól bal felé.
 Nagyon jól ismerte a színházat. Tudta, hogy a földszinten van egy vécé, ahova szinte senki sem jár, takarítani is csak hetente egyszer szokták, és van, hogy az ablakát nyitva felejtik. Reménykedett, hogy most is így lesz. Szerencséje volt, nyitva találta az ablakot. Megragadta a párkányt, felhúzta magát, aztán bemászott. Kiment a folyosóra, és bekapcsolta az elemlámpát. Az első emeletre tartott, a jelmeztárhoz. Zárva volt, de Mihály huszonöt év után tudta, hogy hol tartják a kulcsot, és meg is találta a poroltó mögé rejtve. Kinyitotta a jelmeztárat. Bement, és felkapcsolta a villanyt. Elkezdte nézni a szekrényekre ragasztott neveket. Végül megtalálta Mecsekiét. Kivette a szekrényből a jelmezt, amit keresett. Levetkőzött. Felhúzta a piros bársonynadrágot, majd a fekete csizmát. Aztán felvette a fehér inget, rá a szép, piros szövegkabátot. Begombolta a díszes gombokat. Felvette az elegáns, fekete parókát, majd rá a piros, nagykarimájú kalapot. Aztán lekapcsolta a villanyt, kiment, és a színpad felé indult. Végigment a folyosón, balra fordult, pár lépés után a színpad mellett volt, a kicsi falépcsőnél. Fellépett három fokot, aztán megállt egy pillanatra. Végignézett magán. A kabát legalsó gombja kigombolódott. Begombolta. Aztán vett egy nagy levegőt, majd kilépett a színpadra.