Végtelen puszta mezőkön járok,
Port, hamut, kihalt tájat látok.
Vérvörös égen nem fénylik csillag,
Száraz levegőben nincs virágillat.

Hajdan lombos nyírek oltalmaztak,
Hajnalban elrejtett a szürke maszlag,
Hűvös szellőtől felfrissültem,
Az Öreg Tölgynél, hol sokat ültem,
A Falánk Világ elől menekültem.
Az álom békés, puha, nyugodt ölében
Merültem el én, mint kő a sűrű lében.

Jaj, de mire ébredek!
Robbanások, füsthegyek.
Vakító, gyilkos, pusztító fény villan,
Minden, ami jó volt e Földön elillan,
Mint a kámfor; nyomában holtak.
Hol édes hangú patakok voltak,
Most mély medrükben vérfolyók folynak,
Melybe kiéhezett dögök nagyokat kortyolnak.
A holtakat eszi egy veszett kutya,
A sziklákat tövises fojtó bokor futja.
A sok békés jószág mind döglött,
Az Öreg Tölgynek teste törött.

Egyedül a semmi közepén,
A megváltó halálra várok én.

2009. 06. 19.