Szóval úgy indult, hogy volt egy feladat tavasszal: tréning, végén munkabemutató a János vitézből. Ezt egy kicsit talán komolyabban vettem a kelleténél és őszre lett belőle egy előadás. Utóbbi már nem volt a terv része, Attiláék azt mondták, hogy benne van az előadás lehetősége és talán tudnánk is játszani, úgyhogy érdemes vele tovább dolgozni. Hogy mire mondták azt, hogy érdemes vele tovább dolgozni? Maradjunk annyiban diszkréten – nem akarok kritizálni és véleményt nyilvánítani, az a ti dolgotok –, hogy egy érdekes előadásra – vagy csak kaptunk még lehetőséget. De ez igazából lényegtelen is abból a szempontból, hogy egy olyan előadásra, amilyet nézőként utálok és amilyet soha nem szerettem volna csinálni – reméljük többet nem is fogok – és mégis az én irányításommal készült és mégis szerettem vele dolgozni. Ilyen furcsa érzések közepette született a PS: Iluska, egy furcsa előadás.

Az első rendezésem, amiben bár imitt-amott fellelhetőek voltak az elképzeléseim, de összességében nézve tényleg olyan színház lett, amilyet nem szeretek. Mondhatnánk, hogy félrecsúszott, de mondjuk inkább úgy, hogy ez jött ki elsőre – ötletem se volt, hogy mi fog kijönni elsőre, az általam oly nagyra tartott következetesség pedig elfutott egy másik bolygóra. Nevezzük nagyvonalúan szárnybontogatásnak – ezzel a helyére is raktam a dolgot –, aminek kapcsán sikerült elkövetnem az összes alapvető rendezői hibát – kevés felett siklottam el, körültekintő voltam nagyon. Na nem mintha ez rendezői feladatnak indult volna, egy tréningnek volt szánva, jelenetezésnek, játszadozásnak és ismerkedésnek – alapozásnak egy másik rendezéshez. De ez valahogy kevésnek tűnt, illetve eleve a nagy kihívást kerestem – mint mindenben –, a még nagyobbat – ha egyáltalán van ilyen nulla rendezői tapasztalattal. Nagy kihívásba is löktem magunkat. Persze ez pofátlanság is volt a részemről, a helyzettel, a többiek türelmével és idegrendszerével való totális visszaélés. Mondanám azt, hogy nem értem miért csinálták végig – akik –, nem lenne igaz. És mondanám azt is, hogy megbántam dolgokat. Nem. Mert rengeteget tanultam – nem akartam ezt írni, de így van.

Ha röviden kellene összefoglalnom: hullámvasút a pokolba. Egyik nap a csúcson, másik nap az alját kapirgálva. Ami egyik nap még egy kiváló ötletnek tűnik, azt másnap a szemétdombra kívánja az ember. Az izgulásról nem is beszélve – soha nem izgultam annyira színpadon, mint egy-egy próbán vagy a munkabemutatón. De a félelmeken át kell tudni lépni, pláne akkor, ha van miért.

Aztán lett belőle egy előadás, hiszen jött a feladat, rögtön a PS: Iluska munkabemutatója után, hogy játsszuk közönség előtt, nézzük meg mit tud. Rögtön kezdődött a machinálás a fejemben, hogy mit kell átírni, kihúzni, átalakítani (ez aztán többeket meglepett, mindenki azt hitte, hogy csak kis ráncfelvarrásról lesz szó, nem egy komplett plasztikai műtétről), hogy elkezdjen hasonlítani önmagára, amilyennek szerettem volna. Hosszú út vette kezdetét, a PS: Iluska egy gyárcsarnokból bekerült a színpadra, közben még át is keresztelődött iluska.wb-re, ami már nyomokban se hasonlított a demóverzióra: nem csak a tér, a szöveg, a szereplők is változtak (megváltoztak és páran ki is cserélődtek). Kalandos volt.

Az iluska.wb alatt minden röhejesnek és nevetségesnek tűnt, ami miatt még tavasszal izgultam és szűköltem. Úgyhogy a lehetőség tökéletesen adott volt az újabb hibák felfedezésére, az újabb csapdákba történő önfeledt ugrálásra – közben meg végig ott lebegett a fejünk fölött, mint egy guillotine a premier időpontja. De az iluska.wb képes volt köszönni az elképzeléseimnek. Nem is így képzeltem el, de mégis és közben valahogy félig mégis olyan lett, amilyennek akartam. Érzetre és gondolatra sokszor hasonlított a tervezettre – sokszor meg egyáltalán nem, hiszen itt is közben kellett rájönnöm, hogy mi hogy működik. Szerintem ha valaki megnézné a két előadás vizuális világát akkor eszébe nem jutna, hogy ugyanaz az ember rendezte.

Persze az egész tanulás, egy nagyon furcsa tanulás. Hiszen egy előadás nagyrészt ott dől el – hagyjuk, hogy milyen az alapvető elképzelés, mindenből ki lehet hozni a jót –, hogy hogy tudunk egymáshoz viszonyulni, hogy tudjuk egymást és magunkat kezelni. Képesek vagyunk-e közösségként funkcionálni, egyet akarni és együtt gondolkodni. Megérteni egymást, túllépni a saját kicsinyes dolgainkon, ledobni az elvárásokat. Ehhez képest minden mindegy, mindegy, hogy ki mennyire tehetséges, mindegy, hogy ki mennyire okos mindegy, hogy kinek milyen jó képességei vannak. Az akarat és az elszántság pedig alap. Van még mit tanulnunk és tanulunk is – elolvasva az eddigi iluskás összefoglalókat ez tényleg így van.

Az iluska.wb-t elbúcsúztattuk, ezzel az első rendezésemet is és az iluskás etap is lezárult a Fészek Színházban. Illetve mégsem, nem akarom azt mondani, hogy vége. A produkciónak és az előadásoknak igen, de közben most kezdődik egy másik időszak, ahová mennek tovább a tanulságok és majd megint mulatságosnak fognak tűnni az eddigi nehézségek és érnek a váratlan meglepetések. Ennek örömére gondoltam, hogy most megint egy másféle előadást csináljunk a társulattal. Teljesen más lesz a májlájt ahhoz képest, mint amit eddig nem szoktunk meg – legalábbis ez a terv.

És a jól megérdemelt tanulság: a rossz szervezés a színház halála. Ha pedig minden klappol akkor tuti, hogy valahol a hátad mögött lesben áll egy hatalmas, vicsorgó, véres tekintetű, pengeéles fogú sárga kiskacsa – vagy valami, amire egyáltalán nem voltál felkészülve –, hogy belepiszkítson a terveidbe. De ettől is izgalmas a színház: soha nem tudhatod, hogy mire számíthatsz.