Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy színház. Ez a színház teli volt csupa csupa tehetséges emberrel. Voltak köztük profik, félprofik, amatőrök. Volt köztük fiatal, öreg, magas, alacsony, vékony és kövér (bocsánat: pufi). Szóval ez a színház igazán színes volt. A gondolatok össze-összeütköztek, fonódtak, néha szavak útján, néha mozdulatokkal, esetleg összetett mozgás útján, de közös lett. Közös lett, pedig nem feltétlenül kell hozzá 2 ember. De ez a sokszínű ember csak gondolkodott, csak terelődött az elmélkedésük iránya.

Néha ez a folyóként viselkedő massza tágult, néha pedig vízesésszerűen megindult. Megindult felfelé (ritkábban lefelé) - még mielőtt valakiben felmerülne a gondolat, hogyan megy felfelé a víz, olvassa el a szöveg elejét. Van valami, ami ezeket a sokszínű embereket össze kell, hogy tartsa. Különben nem tudnának egyként létezni. Ez a kapocs teljesen mindegy, hogy miből jön. Lehet egy ember csodája, lehet a "folyó"  irama, léte... Akármi. De van. Ilyen kapcsot a mindennapjainkban is találunk. Akkor mégis mi teszi különlegessé ezt a mesét?
Hát az, hogy ez a folyó nyitott és megtekinthető. Az emberek mentek, csodálták a folyót. Van, aki irigykedett a csodára, van, aki nem látja a folyót (ő attól még mást láthat), van, aki nem akarta megérteni a tömeg, folyó, massza (akárhogy hívhatom) lényegét. De volt, aki szívesen beszált egy hajóba (lehet gumicsónak is), és sodródott az alkotókkal. A gondolataikkal, érezték az érzelmi töltöttségét a masszának. Aki elkapja ezt a frekvenciát, a hullámot meglovagolja, az élményekben gazdagon tér haza és terjeszti az igét. Az élet egyik csodája, hogy rengeteg folyó, massza... van. Minden ilyen csodának megvan a maga rezgése, amit ha elkap az ember, nem bír betelni vele. Ez a rezgés pedig nem más, mint az ember saját belső önmagának rezgése.
A mese csak most kezdődik...