Arra készülünk, hogy a színház keretein belül megválaszolunk egy kérdést. Illetve... Felteszünk egy kérdést, amit a színház megválaszol. Valamennyi közreműködőjével. Ha...! Ha mindenki hajlandó őszintének lenni. Nehéz lesz.

És nem kötelező. A színház alapjáraton szórakoztat. Sírunk, vagy nevetünk. Nem ez a feladata - szerintem -, de a bizonyítványát kitöltve kapja kézhez az a színházcsináló is, aki "csupán" az arisztotelészi hatost teljesíti: cselekmény, szereplő, ötlet, nyelv, dal(?), látvány. Művészet ez is? Persze. Mert ha a szenvedéllyel társítjuk, maga a gyönyör. Ám vannak helyzetek, olyan társadalmi (át)alakulások, amikor az idő és tér nem tűri a szótlanságot. Amikor a színházcsináló csak beszél, de mond semmit, az szerintem gyávaság. Gyáva az, aki nem használja gondolatait a kultúra színterein. Tudom, mert gyakran vagyok én is így. (És nem gyávaságból. Vagy... de?)

Cigányok. (Ejtsd: romák!) Ez a bejegyzés róluk szól. És készülő előadásunk is. De mit keresnek a színpadon? (Fémet, mi? Hahahahahaha...)

Magyarok. (Ki a cigány közülük?)

Néhány napja már filozófáltam egyet. Most konkrétabb leszek: személyesebb, belterjesebb, racionálisabb.

Négy éve foglalkoztunk először a témával. Bugyin akkoriban volt csúcsán a diákcsoport, s egyik foglalkozáson valahogy szóba kerültek a romák, erre az egyik - hetedikes! - kiscsaj benyögte, hogy jobb lenne, ha eltakarodnának az országunkból! Meglepődtem. Nem azon, amit mondott, hanem azon, aki mondta. Egy tizenhárom éves gyerek!

Lett témánk, utánaolvastam, szóba hoztam, megbeszélgettük, s mivel úgyis mesére készültem velük, megírtam a Romantika első, mesés változatát. (Harminc percbe kellett maximálni, hiszen fesztiválokra készültünk, s ott valamiért ez a trend. Persze minősítésre nem lettünk érdemesek. Nabumm!) Mire elkészült az előadás, mindenki megszerette: a darabot és a cigányokat. (De nem elfogadta őket! Nagy különbség.) Ott és akkor tudtam, hogy ezzel még nincs vége. Ha már ennyire szívemen viselem a kirekesztés elleni erkölcsi harcot, akkor tennem is kell érte! (Ráadásul az ötletben benne volt egy monumentálisabb dráma lehetősége is.)

Idén tavaszig vártam - közben persze fejemben alakult, csiszolódott a sztori -, s akkor döntöttem úgy, hogy belevágunk a "felújításba". Kialakult a csapatom, megbeszéltük a terveimet, kaptak feladatokat, s nyáron már ezzel foglalkoztunk a táborban. 

Házi feladatot adtam a csapatnak, amit a merenyei nyárban elemeztünk aztán ki. Öt-öt "interjút" kellett készíteniük roma és magyar emberekkel: a másikakról. Mit gondolnak rólunk a cigányok? - kérdezték a magyarokat. Mit gondolnak rólunk a magyarok? - kérdezték a cigányokat. És a legfontosabb kérdés: miért mondjuk, hogy roma és magyar? Ezt mindenkitől kérdezték.

Volna...!

Mert egyrészt a fiatalos trehányság, de nagyobb részt a megkérdezettek passzivitása és "eltökéltsége" miatt nem nagyon kaptunk választ a kérdésekre. Tőmondatokat kaptunk: a megszokott sztereotípiákat. Senki nem mer/akar őszinte lenni. Inkább őszintén fújja a kánont. Hm. Nem volt reprezentatív ez a közvélemény kutatás, hiszen nem foglalkoztunk nemmel, korral, társadalmi helyzettel stb. Az egész feladat inkább a kérdezőknek, azaz a szereplőknek szólt, nekik adott feladatot: merik, nem merik, akarják, nem akarják, felfogják, nem fogják? (És bejött!)

Azon a merenyei esős estén komoly indulatok törtek a felszínre. Több okból. Szembesülhettek azzal "gyermekeim", hogy a védő háló alatti simogatós burokban igenis emberek rejtőznek, gondolatokkal, indulatokkal mássággal. Ezzel - a társakkal - szembesülni nehéz lehetett. (Az is volt.) Rádöbbenni a másik igazi valójára: ez mindig kemény falat. A másik, ami komoly érzelmi kitöréseket okozott, a valóság felismerése. Hol élünk? Milyen országban, társadalomban, emberek - honfitársaink! - között? Én már régóta mondom, hogy a történelmet mindig a csendes többség alakítja. A nagyhangúak (csak) a saját pecsenyéjüket sütik, a "tudatlanok" pedig ösztöneik szerint rendszerint pusztíta(ná)nak minden változáskor. Ilyen korban élünk most is. (Úgy látom.)

Már a táborban mondtam, hogy ezt a beszélgetést folytatni kell, lezárni és feldolgozni. Ott nem sikerült, de hamarosan Ligeti György szociológus érkezik hozzánk, mint a témával komolyan és behatóan foglalkozó szakember, aki talán segít eljutni néhány felismerésig. Várom azt a beszélgetést, mert egy "kívülállóval" beszélgethet ez a zárt kör, egy olyan (szak)emberrel, aki sokat látott, sokat tud, s így sikerül(het) neki meg/felnyitni az önmagába zárkózva feszengő alkotótársaimat: a Romantika karaktereinek "hiteles megformálóit".

Ennyi. És nyugi, nem váltok pályát, nem leszek szociológusvagymi, maradok egyszerű író és rendező: a Romantika igazából egy búbánatos szerelmes mese lesz. Csak hogy megnyugodjatok!

És a végére egy kis játék. Felteszek két kérdést, válaszoljatok, ha van kedvetek! És minden kiderül. És semmi sem derül ki. De - kicsit - belenézhetsz a tükörbe. (Van nálad?) Mert akinek nincs véleménye, az ráfázik előbb-utóbb, s valaki jól megmarkolja a tökeit. Aztán lehet majd vinnyogni a nagy semmire. (Hahaha.)