„Kéne valami ötlet
valami játékos könnyed
de nehéz minden ernyed
félrenéz összegörnyed”
(Petri György: Dalszöveg)

Október 13-án volt a G14 (Béla öröklétes rövidítése) premierje. Előző este ültünk össze a „Romantika" című új darabunk első olvasó próbájára. Több hónapos felkészülés után, igazából mégis felkészületlenül.

Volt már darabja Attilának ilyen címmel, Bugyin, gyerekekkel. Egy mese. Alapként, sorvezetőként megbújik a mostaniban. De ez mégis nagyon más. Benne van a kor, amelyikben élünk és a korunk, amelyet megélünk. Nem az az elvárás, hogy jó kedvvel (s bőséggel) hajtsunk végre egy rendezői elképzelést (általában ilyesmi a színész feladata), hanem, hogy együtt akarjunk kimondani valami nagyon fontosat. Egyetértésben. Megpróbálva magunk mellé állítani a leendő nézőt.

Az író-rendező múlt heti írásában alaposan elemezte a miérteket. Magyarázva a belső késztetést, amivel igyekszik színpadra tenni az előadást, hogy miért sürgős. Hogy miért nincs vesztegetni való időnk.

A cigányokhoz mindenkinek van valamilyen viszonya. Kamaszkorom nyugati hitelből finanszírozott jóléte idején egyszerű volt a dolog: az iskolakerülő cigánygyerekeket lenéztem és ... tulajdonképpen ennyi. Meg éreztem, hogy nem akarok úgy élni, mint ők. Tudtam a Madarasról, Petriről, Pegéről, Szakcsiról, hogy ők is cigányok, de a fontos az volt, amit csináltak. Amit nagyon jól csináltak. Aztán voltak a focista-, és a munkatársak, lettek még távolról rokonok is. Velük dettó. (és lényeges az egyes szám/első személy. az emberekhez való viszonyaim így éltem meg. ma a többes szám/első személy uralkodik. nem ápol, de eltakar.)

A táborban beszélgettünk, meghökkentünk, de a csillagos égbolt alá komponáltunk egy erős előadást. Romantikusan, azaz túlcsorduló érzelemmel. A 'nyóckeres' változatunk nyersebb, töredezettebb (lesz), bár sokat átment a zalamerenyei nyárból. (A társulatnak) új eszközöket is használ (tánc, komponált képek, ének), ami jó. Kell. Fejleszt, változtat. Mondani a hozzánk szoktatott közönségnek akar. Mindenkinek. Sőt, a mondani szó talán nem is a legmegfelelőbb: mutatni, szembesíteni magukkal inkább. Feszélyezős. Mint az egész szezonunk. De, hát, ha ideje van! A szimbólumokban való fogalmazás már kevés. Az értő emberanyag fogyatkozóban, a demagógia egyre erőszakosabb. Nem megoldást kínál, csak önfelmentést. Az értelmes hang pedig túl halk. Persze, mi sem ordítani fogunk. Csak visszatükrözünk. Mint víztükör. Mint a szem.

Nevetni, persze, lehet majd rajta. Nevetni is. S, ha elérjük, hogy érveink behatoljanak a gondolat-béklyók mögé, hogy merjünk őszintébben beszélni az életünkről, már örülünk. Remélhetőleg együtt.