„A színpad áll; a deszkák felverettek, / s közönségünk ünneplő kedve nagy. / (...) Mit kezdjünk hát, hogy eredeti, friss / legyen minden s vidám velősen is?" (Goethe: Faust)

A színház (világa) egy gyönyörű, zárt galaxis. Már réges-régen (még a rendszerváltáson innen, a mexikói 0:6-on alig túl) lakom, bolygói között ingázva, éltető táplálékot kutatva. S most éppen megpihenek egy Fészekben.

Minden világos?

Idáig tulajdonképpen jó, mondom (mint a sokadik emeletről kizuhant ember félúton). Alig kellett kompromisszumot kötnöm (művészit, persze, mert technikait, ajaj! a művésziért pedig ne tessék felszisszenni, vagy tessék, de csakis esszé-szintű cáfolat után), mindig azt rendeztem, amit akartam, mindig azokkal... akik benne kívántak lenni, s többnyire játszani is olyat sikerült, amit szerettem. El lettem kényeztetve. Egyébként nézőként is, azt hiszem. Talán, mert akkor is résztvevő vagyok (a galaxis ezért (is) zárt. aki érdeklődik, (majdnem) mindent tud a másikról): a rendező, a díszletes, a szerző (dramaturg), valamennyi játszott szerep ( még azok is, amiket magamtól nem osztanék magamra. mert (fel)ismerem a korlátaimat. ha feszegetem is olykor). Nem tudok kívül állni. Mozdul az agyam, a lábam. Legszívesebben olyat nézek, amit azon nyomban csinálnék is.

Huszon évekig a saját bolygóm szépítgettem, 2010 óta asszimilálódom (s mily fura, hogy egyszerre kétfelé is kellettem!). A Fészek Színház volt az egyik. Egy kialakult közösség (ami persze örvénylően változik, még ha a régiek nem mind veszik szívesen tudomásul), markáns szemléletmóddal (sorskérdések tálalása az egyes emberre lebontva, érthetően, tragikomédiákba csomagolva. ami számomra is kedvenc forma. hungarikum). Itt mindenki nézőként kezdi. Vonzó a nem ítélkezek - csak megmutatok attitűd (ez a szó tényleg illik hozzám?). Aztán kialakul valami függőség-féle, hogy bele kellene kerülni ténylegesen is valamiként. Sminkelni, fotózni, lámpákat állítgatni vagy éppen játszani. Alkatja válogatja. Az enyém gyerekes, hát játszom. Hagyják. Játszanak velem. Immár az ötödik előadásban.

Fontosnak lenni fontos. Önigazolásképp. A Fészeknek az vagyok. Így ők is nekem. Nem akarok már hosszútávra közösséget felépíteni (de újabb tégla örömmel vagyok a falban), beérem az adott produkció során kialakult családiassággal. Elpárolgott a megfelelési kényszer, az alkotás öröme maradt.

A nézőink zöme visszajár. Szeretik, hogy együtt kereshetünk magyarázatokat. Szeretik, hogy valakijükre (magukra) ismerhetnek a szerepekben. A többnyire szerethetően csetlő-botló figurákban. Eddig csupán a „Gabriella" kivétel. Ebben nem hagyunk semmilyen védősávot a nézőknek, odapréselődnek (kamara kamaraszínház vagyunk) közénk, eggyé leszünk, ami kényelmetlen őszinteséget követel mindnyájunktól. Legbelül muszáj állást foglalni. (bevallhatóan a kedvencem. ritka ajándék.)

Így látom én. És ahogy végigpörgettem az elmúlt 3 évadot, egyre kíváncsibb lettem: és hogyan láttok ti?