Robogjunk át az elején (úgy életem első felén!) Kilencévesen egy nyári táborban azt találtam mondani a ránk vigyázó akkor már középiskolás lánynak, hogy a Hungária jobb, mint az LGT. Hát… tévedtem. Aztán nekivágtam a zeneiskolának és elkezdtem pöntyögni a billentyűkön. Éneklés a karban, Hobo, haverokkal rock és jazz. A máig megmaradt hang-mindenevés.

A zene és a színház. A zene, az Én és a színház. Rendezőként kimondottan későn kezdtem el használni a zenét: Sütő András „Pompás Gedeonjában” (2000) a mulatós jelenetben szállt az énekszó. Igazán a „Ványa bácsi” zenei anyaga volt az áttörés (bennem). A felhasznált dalok szövegei szervesen épültek az előadásba („Addig élj, amíg élni tudsz / Addig menj, amíg menni tudsz…”) A következő „Casanovában” már fuvola-koncert is volt a színpadon. 2011-ben húsz fős szimfonikus zenekarral dolgozhattam a Nagykátai Muzsika Színháznál… Roppant élvezettel! Akkor most hogyan is van ez?

Zenét két okból használok előadásban: 1/ érzelmi megtámasztás, aláfestés , 2/ a darab esszenciájához passzoló szöveg. Az első általános, a másodikra megkaptam már zsüroroktól, hogy ugye nem hittem, hogy oda fognak figyelni a dalok szövegére?! Pedig de. Hiszen egy előadásban semmi sem történik csak úgy, véletlenül (mert meg van rendezve), igenis feltételezem a figyelmet. Minden néző részéről. És bizony az emberi fülbe könnyebben
bemászik az a mondandó, ha énekelve van. (Példabéli tényállás: a munkásság egyes rétegei fizetésüket előszeretettel verik el csapszékekben és lányoknál, mert úgy hiszik, ekkor élnek igazán. Ugyanez dalszövegben (Illés egy.): „Elmegy a kugli egy este berúgni / mer ő az a kugli, ki nincs fából / sej, aki dolgozik, az meg is szomjazik / kugli fejében ez így van jól / Ott a zsebében a munkabére / és az az úr, akinek van pénze / körberajongja az éjszaka lánya / és felszabadítja az öntudatát” Nos, melyik a megjegyezhetőbb, az élvezetesebb?

Annak, hogy mégis alig szólt huszonvalahány évnyi pályafutásom nagyobbik részében zene, a lehető legprózaibb oka van: a technika (és az azt működtető ember) hiánya. A Fészekben mindkettő adott. De elrettentő példám a halálravált Balázs esete a „Marslakók” elejével: elindítani a zenét egy kismagnón, fényt kapcsolni, másik kismagnón bejátszani az effekteket, az elsőn halkítani a zenét, közben váltani a fényt (fali kapcsolótáblán persze) takk-ra… Az amatőrizmus diszkrét bája. És ebben semmi bántás sincs, sőt. Profi körülmények között színházat csinálni nagyon jó dolog. Aki ebbe szokik bele, annak természetes. Azok viszont, akik a barkácsolt önmegvalósításból nőttek ki, inkább magukban (egyéniségük varázsában) hisznek. Nekik idő kell, míg elhiszik, hogy övék lehet a táguló világmindenség. Mondjuk zeneileg.