A következő sorokat szeretett bátyám, Koncsol Tamás írta. Felkérésem célja az volt, hogy egy külső szemponttal is gazdagítsuk a látókörünket. Íme az írás:

/Prelűd/
Ján: "Ezt neked kell megírnod: 'A színházi zenéről, nézői szemmel'. Remélem elfogadod."
Én: "Hmmm.." (Magamban: "nézői szem = laikus = én")
Ján: "Írj szubjektíven, kritikusan."
Én: "Hát..." (Magamban racionalizálok: "A szubjektivitással bajok lesznek, mert ugye 'szűk'... vagy éppen túl tág?")

Szóval, zene a színházban.
Mi a célja?
Barabás Tamás szerint "1/ érzelmi megtámasztás, aláfestés , 2/ A darab esszenciájához passzoló szöveg." (A belső Racionálisom helyesel.)
Cziczó Attila anti-egzakt megfogalmazása szerint színház minden, így a zene is. (A Laikusom mosolyogva bólogat.)

Számomra az a fontos, hogy egy mű az érzelmeimet szólítsa meg.
(Mert ugye a Laikusomnak a mentális sík másodlagos, unalmas.) És ugye az érzelmek felerősítéséhez, a zene elég jó eszköz. Továbbá, a zene nem kicsit alkalmas arra, hogy bevezessen egyes szereplők belső világába.
Szavak, tettek nélkül éreztesse azt, hogy ki is az, aki a színpadon áll.
(Racionálisom: "Ezt jól megcsinálni nem lehet egyszerű...")

/Intermezzo/
Ott ülök az első sorban, pár perce indult a Romantika, bejön Gino (Ján), hallom alatta Ján e szerephez írt 'zenéjét', (Laikusom: "Hívjuk jellemzenének."). Tetszik, egyből érzem ki lehet ez a Gino.
De miért szól ilyen halkan, miért csak a háttérben, miért ennyire röviden? (Racionálisom: "elvesztegetett potenciál", a Laikusom csalódott.)
/intermezzo vége/

Tehát a jellemzenét a Laikusom erősebben használná, nagyobb teret adna neki, több Attilás 'csenddel'. Mert a nézőnek időre van szüksége, hogy feldolgozza, összekapcsolja a jellemzenét a szereplővel.
(Laikusom: "A zene hangulat-vibrációi le kell hogy érjenek a néző érzelem feldolgozó központjának (lelkének?) az aljára, és ott gyökeret eresszenek. Aki gyerek korában kipróbálta az "1 zene/1 regény" dolgot, ez érti miről beszélek." (Racionálisom: "Kicsit túlzol, Laikusom.")

/intermezzo/
Elkezdődött az Iskolapélda (a munkabemutató), groteszk jelenet, a szereplők egy közös zombi testként vicsorognak a nézőre(Racionálisom: "WTF?"), majd jön a zene, a szereplők lassan elkezdenek táncolni, üvöltenek a hangfalak. Katarzis. Annak ellenére, hogy a néző igazán azt se tudja mit néz, de már kezdi sejteni miről is lesz szó.
/intermezzo vége/

Laikusom ujjong, így kell ezt csinálni, több ilyet akar! A Racionálisom óvatosságra int, mert ugye könnyű mellélőni, túllőni a célon. (pld. Iskolapélda-ban a díszletek széttépése Bandi által.)


/Epilóg/
Racionálisom: "Mikor élvezetes egy darab?"
Laikusom: "Ha magadat találod meg benne."
Racionálisom: "Azért csak szól ez többről is... Tehát Te úgy gondolod, hogy rólad kell hogy szóljon?"
Laikusom: "Igen, szereplő-néző azonosulás nélkül nincs megértés. Ahogy a szereplőnek le kell vetnie a bőrét, hogy újat vegyen fel a színpadra, úgy kell a nézőnek is magára ismernie ezekben a bőrökben."
Racionálisom: "Hogy lehet ezt elősegíteni?"
Laikusom: "Mondjuk csenddel."
Racionálisom: "A csendben könnyebben létrejön a néző-szereplő szintézis?"
Laikusom: "Csendben ismered meg igazán az embert, a szavak lényegtelenek, félrevezetnek. Mikor egyedül, csöndben van az ember, tettek nélkül, akkor tudsz csak igazán a mélyére látni. Ott marad meztelenül, Te meg belébújhatsz."
Racionálisom: "Na ebből elég legyen."