A szinuszom kisiklott, megtörte a perioditást,
Ha azt mondanám békés vagyok, az lenne a lódítás,
Csendes gyerek vagyok, de bennem, üvöltés meg ordítás
Van, de ezzel rajtam kívül nem törődik senki más,
Megbomlik a ritmus, de érzem nem én vagyok a hibás,
Én megtörlöm a szememet, azért, hogy tisztán kilás-
sak, mer' megmondták sokan, hogy az elméletem hamis,
Megmondta ez is, meg az is, hogy fals vagyok, vagyis
Egy buta kölyöknek hallgatjátok a sorait,
De én már tisztán látok, nem toltam soha kokaint,
Próbálom eltűntetni füves múltam nyomait,
Mert óva int a társadalom, rám küldi a démonait.
Így nem jön be az élet, a szituáció már éles,
Befoghatnám a pofámat, de nem vagyok rá képes,
Mert a csöves éhes, és a tüdeje véres,
De a köztéri kukában talált cappy így is édes.
Én is lakhatnék a street-en, egy kis híd alatti ívben
És minden nap elmondhatnám, hogy a „durva" Isten,
De én bátor módon hitem a tollamba fektettem
És keserű szavaimmal a papírt etettem.
Csak remélni tudom, hogy lesz belőle kenyerem,
De nekem elég lenne az is, ha nem felednék el nevem.
Kezemben a ceruza, csak nem bántsa cenzúra,
Csak akkor bíráljanak, ha fakó eb ura.
Egy cezúra az életemben egy aprócska szikra,
Mikor színpadra álltam fel, egy ócska openmic-ra.
A néhány béna szócska sokra nem vitte e napon,
Csak lappangtak a lapon, de a következő etapon
Jobban betapodok, épphogy egy kissé,
Apránként hullik el belőlem minden egyes klisé,
Hogy neglizsé díszelegjen a papírra folyt tintán,
Hogy stage-re tudjak állni büszkén, optimistán.
Bár az ötlet gyorsan ömlik, csak egy a baj, hogy turhás,
De dolgozom rajta, akkor lehetek-e munkás?
Csiszolom a rímeket, pont mint egy jó ács,
De a szépeket megtartom, nektek jut a forgács.
Ne láss bele sokat, nincs bibliai hasonlat,
Hasztalan hajkurászol, hiába csalogat
A többet mondó gondolat, ebbe olyat ne keress,
Minden szavam keserves, ha a vérem vehemens.
Temess el föld alá és űzzél gúnyt belőlem,
Nevessél nép rajtam, ha poént már lelőttem!
Ragyog a Nap, fénye világos előttem,
Ha eljön a nap, mindent megkapsz majd tőlem:
Fájdalmat, dalomat, láthatod álmomat.
Valóság is lehetne, de szél nem hajtja malmomat,
Pedig forgatni kellene, van is egy jó gondolat:
Befognám azokat a plaza divat majmokat,
Hogy az én szavaimból építsenek világot,
De ennek az álomnak vége, épphogy csak pislákol.
Piából nem kortyolok, csak a sértést nyelem le,
Paripára nem ülök, a sertést vágom nyeregbe,
Epedve fordulok a sorshoz – ha van olyan,
Hogy végleg ragadjon magával a gyorsfolyam.

(Máté verseiből ennél jóval többet a június 28-i felolvasóestünkön hallhattok).