Ajka számomra családi alapon volt/van. Csinger városrész, a nyikorgó csillékkel, a bányákkal, játszótérrel, nyüzsgő élettel, keresztanyámékkal.  Ebből mára alig maradt valami. Változás változás hátán. Amikhez viszonyulnunk muszáj. Vagy így, vagy úgy.

Elsőként értem oda a csapatból, rögvest egy „Gengszter sztory"-ba csöppenve: panelekből építkező néma, de dohányfüstös (mennyire menő volt a színpadi dohányzás egyébként) történet, fogyatékkal élő fiatalok előadásában. Volt produkció, amelyik kevésbe tetszett.

Aztán megjöttek a többiek... szövegezés, építés, a folyamatosan csörgő telefon esete a direkt áramkörrel... és a Gabriellánk. Érdekes volt jóval nagyobb térben ugyanannyi embernek játszani, mint otthon. Persze, máshol játszani mindig érdekes. Bejelentkeztünk, térképre kerültünk: ez jó. Magunkat kellemesen éreztük: ez még jobb. Díjazásra többszörösen érdemesnek találtattunk: szuper. Attila és Máté a technikai helységből - messziről, fentről - látta az előadást, állítólag gyönyörűek voltunk, mint egy késői Kuroszava-film.

Belenéztem egy Rejtő-bohóka végébe, a közönség hálás volt érte. Jut eszembe: közönség! A húszezres városból csak a szervezők. Meg, a résztvevők, természetesen ismertségi alapon. Mármint, amelyik csapatról már hallottak, azt nézték is. Fura dolog ez. Mert nincs köze a színházi minőséghez. Mert a közösen átvitatkozott értékelések után alakul ki az igazi párbeszéd, az öröm, hogy végre akad, akivel ki tudom tárgyalni a speciális kínjainkat. Mert a színház ma már a furcsa tízezer játéka. Az elhivatottaké. Akik tényleg hozzá akarnak szólni a világhoz. A pénzhez csak annyi köze maradt, hogy hiányzik belőle. Nemhivatásosként biztosan. És aztán... a vacsora előtti órában sikerült is megebédelnünk... majd következett az AFFÉR Társulat - Örökvirág c. előadása. Attilával alkottuk a hátsó sort a nézőtéren, egyaránt szerettük ezt a bérházi szerelmi háromszöget a minimál díszletével, a 'film a színházban' formájával és a három kiváló színészével! (nincsenek véletlenek: az Affér a Shakespeare Akadémia növendékeiből áll, erre a pályára készülnek; a Soltis évtizede milliók felett diszponálva készíti előadásait, profi rendezőket (!) alkalmaz, a színészpalántákat évekig tréningezteti, fejleszti; nálunk pedig öregebbjeink az idők kezdetétől csinálják, Zsófi meg tehetséges. A fesztivál három leginkább sikerült produkciójáról beszélek. A sikernek ára van, nem titka. Idő, lemondás, akarat, tűrőképesség, fantázia! Zseniális, nagyszínházakban nem látható megoldások (a Téveszmék fiókos szekrénye egészen káprázatos volt!), a külcsíny felesleges csicsái nélkül. Ahogyan szerintem érdemes.)

Aztán jött a két Tenessee Williams darab, 2-2 színésszel. A fiataloké vezetlenül sután, az idősebbeké átérezhetően erősen, éjjel, alig 15 nézőnek (Figurák Színjátszó Társulat, Vajon mit hoz a holnap?) A feleslegessé válás és az elengedés kérdése finoman a gondolatunkba és a szívünkhöz tolva. Szerettem. Jó volt velük gondolkodni, később beszélgetni is. Jólesett látni, hogy mi, negyvenesek még nem koptunk ki teljesen a világot jelentő deszkákról. Érdekes volt közösen  felfedezni a fesztivál-trendet: a mai világ, a körülöttünk, egyéni sorsokon keresztül bemutatva! Aztán... még egy vadmálna, majd zuhany, viccek és rövid szundi-bundi.

Vasárnap... nyáriasan álmos kisvárosi reggelim kifli sajttal, gyümölcslével; Bélának víz és folyékony kenyér. Félóra csúszással Soltistól a Téveszmék. Száznál is több nézőnek, a leginkább várt előadás. Lassan indult, sok szövegbakival, erős színészi játékkal, az egészből kilógó családi veszekedős jelenettel (bár a feleség látványa megérte, ugye Béla?!), a feljebb már említett szekrény tökéletes kihasználásával, krimis történettel... Mégis megérintetlenül hagyott. Csodáltam, ámde nem szerettem (most Bélával éreztünk egyformán). Kevés volt benne a szív, sok a láb és a tüdő. Csak rohant és rohant, nem mert (akart) megtorpanni, belenézni továbbindulás előtt a tükörbe. Sajnáltam. Aztán számomra az utolsó előadás, a koncert... illetve egy mozgásszínházi előadás, kedvenc zenekarom, a Pink Floyd zenéjére, FALs címen. Szólt az ismerős zene, mozogtak a kidolgozott testű mozognivalók, s miközben őket néztem, teljesen másmilyen jeleneteket láttam magam előtt, olyanokat, amiket majd meg kéne csinálni, illetve tulajdonképpen már készen is vannak, hisz a szemem előtt játszódnak egy másik színpadon, saját színházam tagjaival... Ezúton is köszönöm az ihletet a MOTUS-nak! Amúgy zavart, hogy nem a lemezbéli sorrendben szóltak (és meg is voltak vágva) a dalok. A vége felé belehangsúlyozták arcocskámba, hogy "A Fal mi magunk vagyunk". Hm. Vagy legalábbis téglák a falban. Na, jó. De mik leszünk, ha omlik a Fal? Törmelék? Repkénnyel benőtt, elfeledett múlt? 

Maradjon a Fal. Csak tudjam, hol van rajta ajtó, és legyen hozzá kulcsom.