Amikor 2005-ben először érkeztem a vasvári fesztiválra, őszintén bevallom, nem gondoltam arra, hogy mostanra odáig jutunk, hogy lassan életem negyedét ebben a kisvárosban töltöm: évente néhány napot. Kilenc év alatt - sajna a tavalyi kimaradt! - 12 előadást hoztunk, 3 társulattal, s közel nyolcvan fészkes-hegyhátos fiatal-öreg lépett a vasvári deszkákra. Igen... Amíg Vasvár AZ marad, AMI, mindig ott a helyem/helyünk! (Főleg, hogy végre megismertem az egész Gergye családot!)

Vasváron a társulat! ( 21 fő, 3 igazolt hiányzóval.)

Egy ideje már nem az elismerésért járunk fesztiválokra - igazából alig járunk el otthonról az utóbbi években, s igen, volt időszak, amikor az volt a fontos: a díj! -, sokkal inkább örömünnep, ajándék a társulatnak, hogy egy hétvégét eltölthetünk, ráadásul színházasok közelében, s ott, ahol otthon vagyunk! Így is kezeltük a helyzetet, miközben azért nagyon (fel)készültünk a két előadásra. (Az odaút már remekül sikerült, s a hangulat csak nem akart mélyülni!)

Az első éjszakánk igen feszülten telt: először egy (szerintem) remek Hun vagyunk? hasított bele az éjszakába, s úgy, hogy szinte mindent sikerült otthonira formálnunk: színpadot, technikát, játékot, lendületet. Miközben volt nem egy akadály, amit viszont remekül megugrott ez a néhány lelkes fiatal. Arról nem is beszélve, hogy H.Máté pillanatok alatt kitanulta a fénykezelést, s hibátlanul meg is oldotta. (Vasvári életkép: ülünk a csillagos ég alatt, mindenféle kupak az asztalon, én bemondom a végszavakat, Máté pedig fényt vált. Húzogatja a piros, fekete, zöld "pótmétereket".)

Még tartott az eufória a teljesen felforrósodott "kistársulatban", amikor nekiálltunk romantikázni a színpadon: már szombat volt akkor. Hajnali 4-re végeztünk díszlettel, fénnyel, hanggal. (H.Máté ismét ott volt a szeren, már meg sem említem!) Egy kis kitérő: amikor a fesztiválzárón Gergye Rezső, a főszervező házigazda mindenes arra kérte a jelenlevőket, hogy mondjanak ki egy nevet, akinek hálával tartoznak, én beordítottam, hogy: Viktor! Mindenki hallotta, s mindenki tudta, hogy kire gondolok. Pedig nem országépítő újkirályunkat emlegettem fel, hanem azt a vasvári kissrácot, aki hajnali félnégykor is felrohant a létrára, hogy beigazítson egy lámpát nekünk. Ahogy - gondolom - előtte s utána másoknak is. Na. A színpad elkészült, aludtunk néhány órát, majd a déli órákban a Romantika... öhm... kissé megfeneklett a nagyszínpadon. Tíz perc belebújt a résekbe - ennyivel lett hosszabb az előadás -, a távolság kikezdte az érzékenységét, elszállt a hang, elmosódott az arc, jaj...! Pedig ez a csapat mindent megtett: ilyen fáradtnak még nem láttam egyik előadásunk szereplőit sem. Erre mondják, hogy szívüket-lelküket... (Amit Bandi végigcsinált a színpad mögött - miközben komoly jelenlétei voltak a színpadon -, az nem semmi!) Persze ez a Romantika semmivel sem volt másabb, mint otthon, ugyanaz a szint, ugyanaz a mondanivaló, ugyanazok az alakítások, csak jobban kellett összpontosítani, s hinni nekünk! (Sokan így is gondolták!)

A zsűrivel nem mindenben értettünk egyet... Mindegy. (Majd leírom egyszer, hogy mit tartok feleslegesnek ezekben a szakmaiatlan vitákban.) Annak persze nagyon örültünk, amikor Kohut Zsani nevét meghallottuk (kiemelkedő színészi alakításért kapott díjat: Kisgizaként), s hangzavarral köszöntöttük Andai Katit, akit "mert elismerni" ez a zsűri: a - teljesen megérdemelt - kiemelkedő színészi munkájáért: Gizanyanyaként. (Ez utóbbi mondatnak csak a múlt héten Bélának megítélt ajkai színészi díj utáni "feljelentés" fényében van értelme. Jaj de röhögcségesen porfafingó világ is "tud lenni" ez a közösség!)

Szóval két díjjal, kissé fáratagon, de boldogan vágtunk neki a maradék estének és vasárnapnak. Rengeteg előadást megnéztünk, volt amit sokan, volt amit néhányan, de képben vagyunk, milyen is volt ez a fesztivál. Megjártuk a hegyet, vételeztünk forrásvizet, négyen megpörgették a kígyó kulcsát, mulatoztunk, s ami nagyon fontos: sokat beszélgettünk színjátszókkal és érdeklődő fiatalokkal. Megismertük Eszteréket is (Rezső lányait), akiktől megkaptuk életem egyik legfontosabb díját:

Eszter "minősítése"

Hm. Húzós egy hétvége volt ez. De a célunkat teljesítettük: együtt voltunk, együtt zártuk le az évadot, s még élveztük is. (Amit nem sikerült megoldani, azt házon belül kibeszéljük magunk. Mert értékelni mindig kell! S értékén kezelni a dolgokat.)

Három rossz élményről tudok (csak) beszámolni), s ebből az első a saját marhaságom, mert annyira sikerül - úgy általában - felhúznom magam, hogy tök igazságtalanul megbántom az enyéimet. Most is így volt. (De éjszaka boroztam velük, s elmeséltem a pókos viccet!)

A másik a zsűri MSz-JSz triójának személyeskedése volt, ami már-már sértegetésbe torkollt, s ezt igazságtalannak érzem a társulatunkkal és az előadásokkal szemben: többe figyelmességet érdemeltek volna! Vasváron lettem az ismeretlenből a nagy lehetőségek amatőr színházcsinálója, majd mára a feketeseggű, nagyarcú "profi", akit jól meg kell gyomrozni. Megint sírok, én balga, ahelyett, hogy boldogan ugrálnék és örömködnék! Tök mindegy... (A díjakat nagyon megbecsüljük ám most is!)

A harmadik pedig a többi színjátszó passzivitása, érdektelensége volt/van/lesz, mert még sincs rendjén az, hogy ennyire leszarják a hasonszőrűeket! A híres fődíjas társulat például részeg hangoskodással tette tönkre - majdnem - éjszakai előadásunkat. S ez nagyon-nagyon jellemző! Ahogyan a jöttünk-játszunk-megyünk mentalitás is. (Szerencsénkre a közönség nem volt vevő erre a boritta provokációra: figyelték és élvezték a magyarkodást-cigánykodást!

De fátylat rá, búsfakadást elfelejteni, vigadjunk: Vasváron jártunk! S megyünk jövőre is. (Mégpedig valami nagy-nagy újdonsággal!)

(Ja, a visszaút is remekül sikerült. Főleg, hogy Magyar Józsi talált egy falunapot félúton, ahol élőben hallgattuk az Apostol zenekart, kolbászt ettünk hozzá, majd meztelennős öngyújtót lőttünk a céllövöldében. Éjszaka értünk haza.)