Én nem szívesen - válaszolok is egyből a címben feltett kérdésemre. Persze az elsővel sem! Amúgy pont ez adta az ötletet: mekkora teher lehet már a "legnagyobb" magyarnak lenni! (És az élet pont a napokban adott is egy rövid 15 perces hírnév-választ, haha.)

Magyar Józsi és Sipos Vera a próbán

Nagyon várom ezt a bemutatót! Gyakorlatilag az Iskolapélda óta nem volt egy felhőtlen, végig vidám, nagylétszámú csapattal végigvitt próbafolyamatunk és előadásunk. Mostanra állt össze egy olyan csapat a társulaton belül, akikkel görcsölések nélkül, jókedvvel, bőséggel, összehangolva tudunk együtt dolgozni. S ez jó.

Tehát egyik fő célom ez volt: sokan együtt gondolkodni, egymásra hangolódni, s valami baromi jót összehozni. (Az első próbatétel elég jól sikerült!) Mert fontos, hogy bízzunk egymásban! Tudjunk figyelni a másikra, s egyenlőként, közösen vállalni a "terheket". Az együtt rezdülés a lényeg. Ami persze nem feltételezi, hogy Az utolsó magyar című abszurdot kell megcsinálnunk, de ha már a feltételek adottak hozzá, miért ne merjünk nagyok lenni? (Elég összetett és nehéz téma ez ugyanis.)

késő bánat

Mert van nekem egy dilemmám: higgyek-e az összmagyarság megegyezéses igazságainak, vagy gondoljam át a történelmet objektíven? Mert mire is gondolok? Például Kossuth apánkra, aki a második legnagyobb magyar, ugye. (Az első István.) Igazságos ez? Jogos ez? Mert már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel, amikor még csak a gimnáziumi töri órákon szenderegtem, de ahogy egyre jobban beleástam magam (főleg Ancsi segítségével és útmutatásával!) a fellelhető okosságokba, rájöttem, hogy nekem Kossuth nem az apám, s nem is a második legnagyobb. (De magyar, az stimmel.) A történelem érdekes játszma. Manapság például ugyanazt éljük meg, amit Pelikán elvtárs, a híres tanú, csak ma a gátőr zsebében ott rezeg az okosmobilja, rajta a még okosabb facebookkal, aki Virág elvtárs ordas ostobaságára azt mondja egy minutum alatt, hogy hejszen abba a világba e nincs es hanyatlódás e! És Virág elvtárs ezután már csak saját barmainak tudja szórni a demagógia csíráját, de azok a barmok sem hisznek már olyan bőszen vezérüknek. (Érted-e, magyar?)

Foglalkoztatnak a különc emberek. Na, ja, hiszen jómagam is az vagyok. Mert a különcök viszik előre ezt a világot. Az álmodozók. (By Jókai - akit azért szintén kiosztok ebben az előadásban, s talán igazságtalanul!) Minden rosszban keresem a jót. Mert a mostani Magyarország sokaknak nem kedves, sőt, fájdalmas hely - köztük nekem is néha -, ám mégis élhető, szerethető, s jólétet biztosító demokratikus köztársaság. A hazánk. Lehet nem szeretni, lehet megijedni a Móriczon igazoltató arrogáns rendőrtől (tegnapi élmény), lehet elhinni, hogy éhezünk, elszegényedünk, beledöglünk, de a világban szerteszét sokkal-sokkal többen élnek rosszabbul, s nem csak az elmúlt nyolc, vagy húsz évben, hanem mindig.

Ezért találtam ki egy nagyon sz*r magyar világot, ahol tényleg szüksége van a magyaroknak egy megmentőre. Egy afféle Charles Bronson típusú magányos hősre, aki jön, rendet tesz, aztán megy. Egy magyar westernre készülünk. Eastenre. Egy olyan fiktív helyzetet találtam ki, ahol tényleg és okkal szenvedhet a magyar nép. Ahol szükség van hősökre.

"Csodálkozol, hogy az itteni ifjú Deák Ferenc nyilvánosan elégette Kölcsey Himnuszát? Ide? Nektek? Balsors van, meg halálhörgés, siralom, kínzó rabság, csak éppen magyar nincs hozzá, aki megbűnhődné a múltat meg azt a redvás jövendőt... Hajjaj, a magyar népnek ilyen zivataros százada még nem volt, s már nem is lesz, mert magyar sem maradt. Semennyi. Az utolsó még becsukta a Vereckei hágó kapuját, oszt jónapot!"

Érdekes játék volt a történet megírása, s - már most látszik - különlegesen szép lesz a színpadra állítása is. Hogy meddig jutunk, most még nem tudom. De bízom benne, bennünk, magamban. Nagyon várom ezt a bemutatót...