"Istenverte hideg egy éjszaka volt. Harmadik napja vesztegeltünk a hó fogságában, a végtelennek tűnő orosz sztyeppén. Élelem híján elhullott lovaink jéggé fagyott tetemeiből ettünk. Halottainkat levetkőztetve (kellettek a ruhák a hideg ellen) körberaktuk a táborunk mentén, a farkasok távol tartásának reményével. Acsarkodásaik a lakoma fölött éjjel-nappal tudatták velünk a gyalázatos tettünk. Imával próbáltuk ébren tartani lelkiismeretünket, miközben újabb és újabb bajtársainkat áldoztuk fel a túlélés oltárán...."

az Idegen sokat alszik

Ötéves lehetettem, mikor ezt és ehhez hasonló történeteket hallgattam estéről-estére, apai nagyapám hiteles történeteiből. Akkor és ott mesének véltem, lévén zsenge korom tapasztalan és bölcsesség híján nem érzékelhette a történet mélységét. Később (az iskolai tanulmányaimnak is köszönhetően) fokozatosan világosodott meg elmémben, igen, mi emberek képesek vagyunk erre is.

2013. szeptember utolsó hétvégéje. Egy csapaépítő bulin, Nemesnádudvar legszebb borpincéjében ismerkedtünk egymással és Cziczó Attila legfrissebb agyszülöttjével, Az utolsó magyarral. Homály fedte emlékeim fokozatosan kezdtek villanásszerű fájdalmakat hasítani testem, lelkem és elmém zsigereiben. Úgy tűnt, felmenőm feldolgozatlan fájdalma nekem jutott örökségül. Tiltakoztam! Nem, én nem erre születtem! Nem akarok sebeket feltépni, nem akarok gyalázatos múltat megidézni! Álmatlan éjszakáim közben hősöm mélybarázdás, őszi szántást idéző tekintetében mosolyt láttam. Fiam fia, segíts nekem...

A próbák kezdetére már akartam ezt a szerepet. Idő és energia hiányában felkészületlenül érkeztem, ezzel nehezítve a többiek előrehaladását. Ők viszont türelmesek voltak, és bíztak bennem, s ezt újabb kihívásnak tekintettem, látva szenvedélyes akarásukat, nem tétovázhattam. Reich bácsi karaktere csak egy villanás a történetben. Nem ez az üzenet. Az Idegen, aki nekem oly ismerős volt. Húsz év rabság után, egyedüli túlélőként megérkezve, érthetetlenül állt az őt megváltóként váró világban. Megfosztott szerelme, és utoljára csecsszopóként látott gyereke, ellentétes érzelmekkel reagáltak a felismerésre. Ebből tudta, hogy a rabság reménye nem válhat valóra. Az emberekre oly jellemző menekülést választotta, a folytonos ivást. Józanodó pillanatában párbajra hívta az agresszív és erkölcstelen világ földi helytartóját, furcsa mód Golgota névre hallgató teljhatalmát. Nincs mit vesztenem érzéssel, mindent beleadva vette fel a kesztyűt...

Nekem úgy tűnik, mintha könnyebben menne a darab próbája, mint a korábbiak bármelyike. Meggyőződésem, hogy a csapatszellem miatt. A legtöbbjükkel már játszottam közös darabban, ezért tudhatom, hogy mire számíthatok, akivel pedig még nem, arra mindig is vágytam. Mostanra teljesült. Durva profizmussal szembesülök, és ez magával ránt. Igyekszem is hálás lenni, egyelőre nem sok sikerrel, de bízom benne, hogy amikorra kell, ott leszek...