Henrik Ibsen 1882-ben úgy döntött, ír egy drámát a hatalomról, az emberek ostobaságáról és irányíthatóságáról, arról, hogy mi igazából a demokrácia. A darabnak A nép ellensége címet adta. Amiről írt, az a mai napig nem változott. Nem csoda, hogy ez a darab most éppen két budapesti színházban is látható.

Az egyik persze mi vagyunk. A repertoárunkban már matuzsálemnek számít Tamás egyórás rendezése. Nem csoda, hogy amikor megtudtuk, hogy a Katona is műsorra tűzi a darabot, kíváncsiak voltunk rá, ők mihez kezdenek vele, és persze hogy miben lesz más, mint a miénk. Hétfőn végre megnéztük a darabot.

Persze nyilvánvaló, hogy a Katona miért tűzte műsorra ezt az előadást. Azt fölösleges is lenne remélni, hogy ne a magyar aktuálpolitikai helyzetre utaljanak vele. Sőt, a többség ezt is várja el. Én annyira tisztában voltam ezzel, hogy mire beültem a nézőtérre, ez a gondolat nagyon mélyre süllyedt bennem, szinte már el is felejtettem. Ezért nem is ebből a szempontból figyeltem az előadást, és szerintem ez jobb is így.

Azért teljesen nem ignorálhatja az ember, amit az előadás ábrázolni akar, de szerencsére úgy is élvezhető marad, hogy az embert ez nem érdekli, csak a tiszta színházi élmény. Azért ebben mégiscsak mi vagyunk a jobbak, nálunk sokkal kevésbé mászik az ember képébe a politika. És akkor most a dolognak ezt az oldalát felejtsük is el.

Nálunk a szereplők sokkal emberibbek. Ebben persze közrejátszik az, hogy amatőrök játsszák őket. Ellenben itt mintha Kinder-figurákat látnék. Mindenki szép színes, egyértelmű, jól kifaragott, első pillanatban lehet róla tudni, hogy milyen ember. Az ember akár ki is tehetné ezeket a karaktereket a polcára, mint kicsi szobrokat. Jól mutatnának. Persze egy kőszínház ilyen, itt mégiscsak hivatásos színészeket látunk. Akik teszik is a dolgukat, mindenki tisztában van a saját karakterével, és jól is hozzák azokat... Bár a megszokott sztereotípiákon (amiket jól jelenítenek meg) nem mindenkinek sikerül túllépni. Csak egyetlen színészt szeretnék külön megemlíteni, egy mellékszereplőt. Ő Bezerédi Zoltán, aki az egyik polgár szerepét játssza. Furcsa, hogy pont azt említem meg, akit személyesen is ismerek (hiszen ő a mi Halhatatlanunk Döncije), de talán pont ez az oka. Olyan jól hozza az alkoholista, létminimumon élő lakótelepi átlagpolgár karakterét, hogy 1-2 másodpercre valóban elhiszem, hogy ő egy ilyen ember. Ha nem ismerném, talán még most is azt hinném. Persze a valóságban Zoltán távolabb már nem is állhatna ettől a  karaktertől... És pont ezért nyűgözött le ennyire az alakítása.

A mi változatunkat vagy tízszer láttam, a Katonáét egyszer. Valamiért mégis jobban értettem a mondanivalóját. Ennek nyílván van köze a kétszer olyan hosszú játékidőhöz. Mindenre több idő van, minden témát jobban kibontanak, ettől a végére teljesen egyértelmű a szerző üzenete. Nálunk ezt (a tömör/meghatározó többség kérdését) csak sokadszorra sikerült teljesen megértenem.

Itt kevésbé tudtam odaállni valaki mellé. Persze nyílván dr. Stockmannal kellene szimpatizálni, de azért ez nem ilyan egyszerű. Ő is tele van olyan tulajdonságokkal, amik nehezebbé teszik, hogy az ember szimpatizáljon vele. Nem hajlandó letenni az igazáról senkiért, és semmiért... Az már más kérdés, hogy tényleg igaza van. Itt az ember idealizmusa kell megütközzön a valósággal. Nálam persze az idealizmus nyerne, de sokfélék vagyunk. Még azt a kérdést is feltettem magamnak, hogy amikor már a béka feneke alatt vagyok, belemennék-e hazugságba, hogy továbbra is jól élhessek... És ezt nem tudtam magamban egyértelműen megcáfolni.

fotók: Katona József Színház

Írhatnék még hosszú oldalakon át, annyi mindenről lehetne... De valahol muszáj lezárni. Ide kellene most a nagy konklúzió, a bölcs gondolatok, majd egy frappáns zárómondat. Na ilyen nem lesz. A két előadás teljesen más. Teljesen másról akar beszélni, máshogy közelíti meg a darabot, és teljesen másfelé viszi. A megvalósítás is teljesen más, a színészek is teljesen mások. Ez így természetes. Nem tudom úgy összehasonlítani a két verziót, hogy mindenkit kielégítsek vele. Mindkettőnek mások az erényei és a hátrányai... És ezt bizony látni kell. Akit valóban érdekel a színház, annak ajánlom, hogy nézze meg mindkettőt, a Barabás és a Zsámbéki-féle változatot is. Tanulságos lesz. Nekem az volt.