Elolvastam Attila hétfői írását, és nagy hatással volt rám. Igazi tökös, őszinte, odamondós, kíméletlen szöveg. Amiből sokkal több kellene a magyar „művésznetre”. Olyan inspirálóan hatott, hogy úgy döntöttem, folytatom a gondolatmenetét. Vagyis inkább alkalmazom a saját nézőpontomra. Vagyis jól megmondom mindenkinek a magamét.

Majszin Éva fotója

Amúgy most színháztudományt tanulok. Azt hiszem, most már rátaláltam a jó útra (de most már tényleg!). Néha olyan összefüggéseket találok az ott hallottak, és a mindennapi életem között, hogy alig bírom elhinni. Szóval gyarapodom intellektuálisan. Meg szélesítek a köreimen is kicsit.
És persze ott van a Fészek. Még mindig. És a fészkes létnek is jót tesz a perspektíva-tágítás. Most már külön tudom választani szakmailag és érzelmileg. Be tudom illeszteni az „anyabázist” az egész körforgásba, amitől csak még jobban értékelem, hogy itt lehetek.

Egyszer csak rádöbbentem, hogy én is „pestiművész” lettem. Mielőtt mindenki lehányná a képernyőt, kifejtem, hogy mit is értek pestiművész alatt. Leginkább a 20 és 40 közé eső (meg a pár ott ragadt idősebb), esténként általában a Blaha-Astoria-Deák-Oktogon négyzetében megtalálható, valamilyen módon művészetközelben lévő „arcokat”. Nem nagyon akarnak betörni a mainstream-be, megelégszenek az ebben a közegben való fejlődéssel, meg a határok tágításával. Van, aki tehetséges, van, aki azt hiszi, hogy tehetséges, van, aki alkot, van, aki keresi azt, aki alkot, hogy besorakozhasson mögé (azt hiszem, ez lennék pl. én). Szóval pestiművésznek lenni nem valami nehéz. Alkotni valami maradandót, na az nehéz!

A pestiművészek mind nagyon keresnek valamit.  Én is gyakran járom az utamat esténként. Keresem én is azt a „Valamit”, amiről Attila nemrég írt a Tájbrékben. Persze Attilát nem nagyon érdekli ez a pestiművész közeg, meg az a fajta időtöltés, amit ők szeretnek. Miért is érdekelné? Neki stabil egzisztenciája van, nem függ mások véleményétől és döntéseitől, neki a művészet az alkotásban és a produktumban teljesedik ki, nem az azt követő agyleépítésben. Van ilyen. Durva, mi? Nekem meg még mindig folyamatban van egy-két dolog helyretétele, szóval megyek, keresgélek, tudatosan művész-közegben, mert mégiscsak itt érzem otthon magam. Aztán egy ponton mindig megállapítom, hogy ma se történt meg a csoda, és hazamegyek. De amit közben látok, az bőven megér egy cikket.

Röviden és tömören azt, hogy ebben a (jobb szó híján) „alternatív” művészi közegben ugyanúgy nagyon nincsenek rendben a dolgok, mint a populárisabb ligában. Bővebben kifejtve?
Itt ugyanúgy nem számít, mi van legbelül. Az őszinteség meg az önreflexió ritka, mint a fehér holló. Helyette mi hajtja az embereket? Az Ego (direkt írom nagybetűvel, és így is fogom mindig). Az ÉN. Hogy ÉN ezt mondtam, ÉN ezt csináltam, ÉN itt vagyok. Mindenki elhiszi magáról, hogy ő az igazi megújító tehetség, a tökéletes rendező/színész/megmondóember. Mert hát ki, ha nem Ő? Senki sem ért semmit, csak Ő, Ő tudja. Ahogy a „profiknál”, itt is az jut előre, aki mindenki máson átgázolva saját magát helyezi reflektorfénybe.

Nem számítanak a tények. Csak az számít, hogy ki milyen jól adja elő magát. Csak jó sok önbizalom kell (mindegy, hogy van-e valami alapja), és az ember gond nélkül érvényesül, és megúszhat bármit. Mindenki azokra figyel, akikben nem kell észrevenni a jót. Mert jóval kényelmesebb azokat szeretni, akik nyomják ki magukból a jót, in your face. Illetve amiről ŐK azt hiszik, hogy jó. És hogyha ŐK azt hiszik, hogy jó, hát akkor az jó, nem? Vaslogika. Hogyha elég meggyőzően, kellő önbizalommal nyomják magukat, majdnem mindenkinek el tudnak adni magukról bármit. Az érvényesül, aki mindenkinek az arcába belemosolyog, akárhol is van. Aki bárhol elő tudja adni magát bennfentesként, aki mosolyogva, kedvesen erőszakos. Ezekről nem gondolkodnak el, hogy egyébként vajon mennyire tehetségesek, miket alkotnak, milyen emberek. Nem akarnak belegondolni, hogy vajon mi van a szavakon túl, hogy az óriási Ego mögött van-e valami valós tartalom. Az emberek naivak és megvezethetőek. Mindenki olyan mélyen úszik az alter-tengerben, hogy senki nem jut el odáig, hogy megkérdőjelezzen bárkit és bármit.

Aztán itt vagyok én, meg a pár hozzám hasonló. Én valamiért olyanra sikerültem, hogy nem árad belőlem mindent elsöprő magabiztosság. Nem tudok úgy tenni, mintha jól érezném magam, amikor nem érzem jól magam. Nem nyomom az arcomat senkinek az arcába. Ha valamivel megvádolnak, ha hibáztam, ha konfliktusba keveredem, nem tudom csípőből kimagyarázni magam, hogy egy perc alatt megint felülkerekedjek mindenkin. Az én ízlésem nem változik aszerint, hogy éppen kikkel vagyok körülvéve. Ezek helyett kaptam jó sok őszinteséget, igazság-, és biztonságérzetet, eltéríthetetlenséget, és folyamatosan erősödő következetességet.  Ami viszont nem árad belőlem kifelé, mert ezek passzív tulajdonságok. Szóval ezek nem számítanak, ugye. A legtöbben azt eszik, amit eléjük raknak.

Ahogy egyre tudatosabb leszek, és egyre több mindent látok, ez egyre jobban kiborít. Mert nekem hiányzik ugye a „Valami”, és úgy látom, ezeknek az egoista „művészeknek” meg csettintésre megvan mindaz, amit én keresek. Persze nem cserélnék velük, mert ami nekem van, az sokkal értékesebb, de ez nehezen boldogít, amikor épp benne vagyok egy pillanatban. Elszomorít, hogy csak egy üres mosoly kell, hogy valakit szeressenek.

És hogy mi köze ennek a művészethez? Az, hogy a művészet segítségével láthattam meg mindezt. Ha Attila nem hív fel anno, hogy nem akarok-e kellékes lenni a Fémben, akkor most ebből semmi se lenne. És most is azért tudom ezt megfigyelni, mert a művészet tárgya is érdekel, nem csak akik csinálják. Persze ezek a problémák biztos más szakmákban is megvannak. Csak a legtöbb helyen sokkal jobban jelen van a rendszeresség, a rutin. Szóval máshol talán kevesebb a kilengés.  Ráadásul nekünk lehetőségünk van arra is, hogy a belső dolgainkat ne egy pszichológus rendelőjében, hanem a színpadon, a kamera előtt, a hangszerek mögött, vagy akár írásban adjuk ki magunkból. Ezért aztán itt sokkal érdekesebb belelátni az emberekbe.

Kedves pestiművész barátaim (és nem-barátaim), nagyon el vagyunk tévedve. Nem az a csúcs, ha magadat tartod a csúcsnak. Az a legalja. Minél több embernek rendeled alá magad, annál közelebb vagy a csúcshoz. Persze válogatni kell az emberek között. Akit hagyni kell, azt hagyni kell. Akitől meg akarsz valamit, azt többre kell tartanod magadnál. Pont azért, mert ő egy másik ember, és nem te vagy. A kulcsszó: alázat. Alázat nélkül sikeres lehetsz, de boldog nem.  Kicsit szomorú, hogy erről nekem, a huszonöt éves srácnak kell osztanom az észt. Vagyis nem kell, de osztom. Valamiért így van ez.

Azért jó a Fészekben, mert itt nem csak művészileg, hanem emberileg is tudják, mi a jó. Mert itt a kettő együtt fejlődik. Mert itt nem fognak semmibe venni, ha esetleg problémák voltak a szocializációmmal. Mert itt nem lenyomnak, hanem feltolnak. Mert itt az is számít, amit mondok, nem csak az, hogy hogyan mondom. Mert itt nem csak néznek, hanem látnak is.  Mondanék rá példát, hogy hol találni még ehhez hasonlót, de sajnos nem tudok (persze nem voltam még mindenhol, nem is leszek). Ennyire mélyen lennénk, hogy csak egy fáklya világít a sötétségben? Nagyon úgy tűnik. Ha meg akarod tapasztalni ezt, akkor viszont el kell jönnöd hozzánk. Mert ezekkel az arcokkal nem fogsz összetalálkozni hajnali kettőkor, a Wesselényi utcában. Meg a Kazinczyban se. Ezek az arcok színházat csinálnak a színházukban, a Golgota téren. Ráadásul még jót is. Ha ezt akarod látni, akkor ki kell mozdulnod a kényelmes, jól bejáratott belvárosból, be a nyolcba, be a Fészekbe, meg kell venned a jegyedet (szakmai is van, sőt, kritikusjegy is), végig kell nézned az előadást, és persze objektívnek kell maradnod. Hidd el, megéri. És utána maradhatsz, megkaphatod a beszélgetést, az iszogatást, meg a filozofálgatást is. Csak nálunk ezek vannak a művészet miatt, és nem ezekért van a művészet. Óriási különbség. Ja, és mi még a borért meg a pálinkáért sem kérünk pénzt.