Mindenki hallgat zenét, mindenkinek van kedvenc zenekara, száma, előadója, stílusa. Olyan mértékű függőséget tud okozni (durván hangzik, de azért ne tessék durván érteni), hogy az ember meg tud őrülni, ha napokig nem hallgat zenét. (Kipróbálták már? Én még nem mertem...) Hála a mai technikának bárhol, bármikor meg tudjuk hallgatni kedvenc lemezünket, ezzel téve izgalmassá az unalmas reggeli lassúzást a hármas metrón, és kellemetlen érzés nélkül suhanhatunk el az utcán a tíz oldalas kérdőívvel rohangáló, minket megszólító promósok mellett. Jó kedvre derít, elűzi unalmunkat, rajta keresztül kiélhetjük bánatunkat.

A zene az élet szinte minden területén megjelenik: hallgatjuk a bevásárlóközpontokban, a filmek és a színházi előadások kedvelt aláfestői és hatáskeltő eszközei, úton-útfélen utcazenészekbe botlunk. Mi történne azonban, ha egy dalt színpadi képpé, jelenetté, esetleg egész előadássá szeretnénk változtatni? Vissza tudná adni ugyanazt a hangulatot?

Az általam választott dal egy régi kedvencem: Cat Stevens Lady d’Arbanville című száma. Nem a szerelmi tartalma miatt szerettem meg; még beszélni is alig tudtam, mikor már hallgattam ezt a dalt, és csak később értettem meg a szövegét. Tehát mi is tulajdonképpen Cat Stevens melódiája? Egy férfi aggodalmába rejtett szerelmi vallomás. A férfi kérdéseket tesz föl szerelmének, d’Arbanville kisasszony pedig mindvégig rideg és csöndes, majd az utolsó két versszakban kiderül, hogy azért, mert az említett hölgy halott.

Mindenkit foglalkoztat a halál, senki nem tudhatja pontosan, mi van a „túloldalon”. Ennél a kérdésnél még jobban foglalkoztatja az embert az a sajnálatos esemény, amikor egy szerettét veszti el. "Vajon hova került? Jobb neki ott, mint itt a Földön? Teljesen megsemmisült? Miért nem mondtam el neki azt soha? Hogyan mondhatnám meg neki, hogy már megbocsátottam?" Fel lehet dolgozni egy halálesetet? Ha igen, hogyan, ha nem, miért? Erről szólna az én Cat Stevens dal nyomán elképzelt előadásom.

A történet két szálon fut benne. Az elsőben (amellyel kezdődik) egy férfit látunk időről-időre a szobájában, egy dobozzal az asztalán. A másik síkon pedig egy pár élményeit láthatjuk, fiatal huszonéves koruktól egészen a nyugdíjas éveikig. A két kép váltakozik, hol a férfi, hol a pár jelenik meg, jelenetenként cserélődve. A pár élményei hol tiszták, hol ködösek, de minden kép a kapcsolatuk legfontosabb eseményeit, mérföldköveit eleveníti meg: az első találkozás, az első együttlét, a házasság, az első vita, a megcsalás, egy együtt töltött karácsony, gyermekük megszületése, a pofon a feleségnek, majd a nyugdíjas éveikben egy együtt töltött hétvége, aztán a tartalmatlan veszekedések, majd végül a lelki különélés és az egymással szemben tanúsított undok bánásmód. Közben a férfi reagál ezekre a képekre, egyre hevesebben, és közben a dobozt feszegeti, bontogatja. Beszél egy nőhöz. Először szidja és dicséri, később a bocsánatáért esedezik, majd kérleli, hogy fogadja vissza. Az előadás vége felé, egyre elborultabb elmeállapotba kerülve szerelmet vall neki, megbánást tanúsít. Az utolsó előtti képben pedig már hisztérikus állapotban őrjöng a férfi, majd az utolsó jelenetben elcsendesedik, elővesz egy pisztolyt, és színlelt nyugalommal és érdeklődéssel helyezi a csövet a szívéhez. Sötét. A záróképben végül szétesik a doboz, amiben egy urna van.

Így tudnám elképzelni ezt a dalt egy előadás keretében. Ha azonban jobban belegondolunk, bármelyik zeneszámot át tudjuk alakítani előadássá vagy jelenetté, hiszen az általunk értelmezett tartalmat kell kifejezni színházi eszközökkel – ez persze oda-vissza működik minden művészeti ágnál. És aztán lehet, hogy egyszer csak az ember belebotlik a saját képzeletébe vagy ötletébe egy előadáson…

---------------------------

Olvasásra ajánljuk:

Kreatív hét