"Féktelenül" - Gabriella és a BKV

Azt hittem örökké fog tartani a buszút. Már akkor a hányinger kerülgetett, mikor vártam a megállóban és odaállt mellém az a patkányképű kölyök...

06.jpg

Úgy nézett rám, mintha még nem látott volna embert. Nem tudtam elviselni a tekintetét, úgy éreztem lyukakat éget belém a szemeivel, szerettem volna megütni, vagy ráordítani valamit, hogy elijesszem, de rá se mertem nézni. Képtelen voltam rávenni magam, hogy feléfordítsam az arcom. Csak a szemem sarkából lestem, ahogy néz. Pont mint akkor... Csak a szemem sarkából.

Hogy megkönnyebbültem mikor jött a busz! De hogy is hihettem akár csak egy pillanatig, hogy ott jobb lesz? Jobb lesz? Kacagnom kell. Sehol sincs biztonság. Már ahogy nyílt az ajtó azzal a nyikorgó szusszanással... Ugyanaz a fáradt régi hang, mint... Vajon ezek a buszok az örökkévalóságig használatban lesznek? Végül csak azért kapaszkodtam fel, mert tudtam, hogy ez a leggyorsabb út.

Utólag belegondolva nem is voltak sokan... Akkor tömegnek tűnt. Több üres szék is volt, gyorsan leültem egyre, biztos, ami biztos az ajtóhoz közel, imádkozva, hogy senki nem jön a közelembe. Fojtogatott a levegő, az emberszag, a zajorkán. Néztem ki az ablakon, mint valami rémült állat, olyan megalázó volt ott ülni... Kiszolgáltatottan... Bárki odajöhetett volna hozzám, hozzám is érhettek volna! Nem mertem felnézni az arcokra, féltem, hogy ismerősök lesznek..., hogy megőrülök.

Végre! Leszállok... Dániel vár rám. Már készültem rá, hogy cserbenhagy... Ott áll az autó mellett, mint valami ünnepélyen. Összeszorul tőle a torkom, vadul dobogni kezd a szívem az idegtől, azon kapom magam, hogy csikorgatom a fogaim... Szeretném a puszta kezemnel szétroppantani. De innen ő visz haza. Ki kell bírnom hazáig. Otthon leszek, és jó lesz. Ott már meg tudom majd védeni magam valahogy. És soha de soha többet nem hagyom el a házat! Semmi helyem a külvilágban.

Címkék: vélemény