Fészek Színház észrevétlenül belopja magát a szívbe. Fokozatosan egyre jobban elkezdünk kötődni az előadásokhoz, a szereplők által a társasághoz és végül a helyhez.

Játszóként nem tudhatom milyen máshol, de nézőként már van összehasonlítási alapom. A közönség érezni tudja, hogy az előadás milyen hangulatban készült, mennyire csapatként léteznek együtt a színpadon. Sok színházzal az a gond, hogy hiába ülsz a nézőtéren, érzed azt a láthatatlan falat a színészek, és ami közted van. Pedig annak a falnak soha nem kéne lennie. Ezért egy lényeges élménytől fosztanak meg, vagyis, hogy ne kívülállóként nézd végig, hanem ragadjon meg és éld át a szereplővel a történéseket.

Több barátomat megkérdeztem a heti témánkról és az egyik azt mondta, hogy sokszor az a baja, annyira idegennek érzi magát a legtöbb színházban, hogy jó végre betérni egy olyanba, mint a miénk. Semmi feszélyezettség, csak egy kellemes óra a nézőnek és a színészeknek egyaránt. A másik azt ecsetelte, mennyire király dolog színésznek lenni, mert tudják és látják, mi folyik a takarásban. Előadások után elgondolkozik, ha egy gyors váltás történt, hogy tudták megcsinálni ilyen tökéletesen, vagy csak „azt hisszük mi tudatlan nézők”, hogy tényleg úgy oldották meg, ahogy azt kellett volna.  

Ez a jó a színházban, olyan, mint egy illuzionista trükkje, „nem minden az, aminek látszik”!