Orgonaszó hallatszott a harmadik emeletről. Az épület teljesen üres volt. Egyetlen lámpa égett a portafülkében, az is csak halványan izott. Árpád a holdfényben úszó lépcsőt bámulta. A korlátot díszítő, aljasan tekergő kétfejű kígyókat minél tovább nézte, annál inkább olyan volt, mintha életre keltek volna.

Az orgona hirtelen elhallgatott, hatalmas csörömpölés és ordítások hallatszódtak. Kis csend, majd újra megszólalt az orgona. Mintha a Boys, Boys! című számot játszanák. Ami kissé furán hangzott ebből a hangszerből. De annyira jó volt, hogy Árpád lába is elkezdte ütni a ritmust.

Nem akarta, de valahogy a ritmikus lábcsapódások lépésekké alakultak át. Mintha egy különleges erő átvette volna a hatalmat rajta. A lépcső felé vitték a lábai. Próbált küzdeni ellene, de csak annyit ért el vele, hogy a bal lábát furcsán húzni kezdte a földön. Majd fel a lépcsőn. Lába minden foknál egy hatalmasat ütődött a lépcső szélébe. A második emeletnél már görcsbe állt a lába, így már esélye sem volt arra, hogy újra normálisan lépjen. Egyenesen a harmadikra vitte fel ez a különös erő. Nem szerette ezt az emeletet, hiszen itt van a Tanári szoba és az igazgatói iroda. 29 éve dolgozik Árpád portásként ebben az iskolában, de még egyetlen dolgozót sem látott itt Erzsón, a takarítónőn kívül. Pedig napi 12-15 órát is eltölt az épületben. Az igazgatóval egyszer találkozott, az állásinterjún. Akkor még nem tulajdonított jelentőséget a késő esti találkának. De az évek múltával rájött, hogy az igazgató biztos nem ember. Már a harmadik emelet zárt folyosóján járt, amikor elhallgatott az orgona, és kicsapódott az egyik ajtó. Hatalmas fényözön áradt ki rajta, s a szemközti falon egy árnyék látszódott. Hamarosan odaért az ajtóhoz. És meglátta a fura árnyék gazdáját.

Egy üveggömbben úszó fej volt az. Lebegett a levegőben. A nyakából még kilógtak az erek és az inak, s a vízben úgy lebegtek akár a polipcsápok. Egy szép női arc rajzolódott ki a gömbben.

- Üdvözlöm Árpád! Schmidt Júlia vagyok, angol tanár. Úgy gondoltuk a kollégákkal, hogy itt az ideje a megismerkedésnek.

Árpád szaladni akart volna egészen hazáig, de a lábai még mindig nem engedték. Csak lihegni tudott, de azt is csak mélyen és lassan. Míg a fej elmondta üdvözlő sorait, a tanári kar többi tagja is kirajzolódott a háttérben. Árpád megszólalni sem tudott, amíg mindenki egyesével odalépett hozzá és bemutatkozott.

- Erős István vagyok, testnevelőtanár. Farkasember. - Egy szőrös alak volt az illető, de teljesen emberi alakja volt. Árpád csak mosolygott és bólogatott.
- Orosz Gizella, boszorkány, ez a hivatásom. Ja igen, magyar tanár.

Egy nő akarta megfogni Árpád kezét, és odasimulni hozzá. De az utolsó pillanatban, amikor bőrüknek találkoznia kellett volna, a nő egyszerűen átesett rajta, majd a lendület miatt a falon is. Olyan érzése volt a portásnak, mintha egy erősebb széllöket neki ment volna, de ahelyett, hogy arrább lökné, csak áthaladt rajta, kissebb megingást okozva ezzel. A nő haját igazgatva visszatért a falon keresztül.

- Faragó Judit, földrajz szakos tanár. Szellem.- A szellemet kissé szomorúan mondta mintha nem örülne neki.

Egy fekete szűk ruhát viselő kopasz ember lépett oda hozzá. Arcán vöröses csíkok voltak, a fején pedig két dudor csillogott vörösesen. Ha nem lett volna már ennyi furcsaság az elmúlt 10 percben, Árpád azt hitte volna, hogy jól beverte az illető a fejét.

- Tóth Á. Valter, filozófia. Démon. - Majd hirtelen eltűnt.

Egy magas alak állt a helyére. Gallérja vörös volt, és majd a feje tetejéig ért. Ő volt az igazgató, Ivánovics Iván, Vámpír!

- Kedves Kollega! Mi már ismerjük egymást.

Közben odagurult Árpádhoz egy számítógép, ami mögött egy kissé leharcolt külsejű, szürke tekintetű alak térdelt. Iván szólalt meg helyette.

- Ő András Gábor.
- őáuioőe - Szólalt meg a fura alak a gép mögül.
- Bocsánat! András Zoltán! Informatikus, Zombi. - Iván odahajolt árpádhoz és a fülébe súgott - Nincs ki mind a négy kereke! - Hangosan felnevetett a saját viccén.
- Dr. László László Elemér, biológia tanár. És kutató.

Árpád lábából megszűnt a különös erő. Hirtelen összecsuklott, lábai úgy hevertek a földön mint egy rongybaba alkatrészei. Hátára fordult, és felnézett. Az összes tanár fölé hajolt és körbe vették. Lassan kinyújtották kezüket Árpád felett, és kifeszítették tenyerüket. Majd egyszerre kántálták.

- Tanárok, tanárok!

Kezük egyszerre elkezdett mozogni előre hátra. A biológia tanár az orgonához ült és elkezdett játszani rajta. Egy olyan dallamot, amit árpád még soha nem hallott. Az orgona mögül előjött egy ember. Hatalmas bajsza volt kalapja és botja. Alacsony volt. Énekelni kezdett

Ősmagyar vagyok én
apám Dr. Elemér.
Vegyenek zászlócskát vagy
legalább rugjanak belém párat.

Mindeközben a tanárok tovább kántáltak. Az ősmagyar elkezdte botjával ütni a ritmust. A gyertyák melyek a szobát világították elkezdtek pislákolni, mintha a szél fújná őket. A tanárok külön váltak, alakzatba rendeződtek, és egyszerre elkezdtek táncolni. Mintha egy koreográfiát csinálnának. Árpád egy különös nyomást érzett a mellkasában, mely mintha belülről feszítené szét. A zene begyorsult, és hangosabb lett. Az igazgató előre lépett és egy különös táncba kezdett. Kezeit árpád mellkasa fölött lóbálta. A nyomás hirtelen megszűnt és árpádból kiemelkedett egy kicsi kék golyó. A lelke. Iván kezei közé repült, aki erre elkezdte körülötte forgatni azokat. Árpád felállt. Bal lába még mindig sánta volt. A kis kék golyó, hirtelen piros lett. Abban a pillanatban Iván felé lökte a lelket, s az hatalmas erővel Árpádba csapódott. Mindenki abbahagyta a táncot és figyelték a portást.

Lihegett. Mellkasában érezte hogy mozog valami, lenézett és látta, hogy bordái közül néha kitüremkedik a kis piros golyó. Abbamaradt a helyezkedés, És a gyertyák elaludtak. Az egyetlen fény a portás mellkasából áradt kifelé.

Árpád érezte, hogy elönti a gonoszság. Küzdött ellene. Ő mindig szerette a gyerekeket. De egyre inkább kezdte meggyűlölni őket. Rájött már, hogy tanárnak lenni nem más, mint utálni a gyerekeket. De ő csak egy portás, neki miért kell?

A körülötte állók mind kacagtak. Árpád nem tudott tovább küzdeni. Engedett a gonosznak. A gyerekek iránti utálat elöntötte lelkét és testét egyaránt.

Reggel a portában kelt fel. A gyerekek már javában özönlöttek be az ajtón. Mély undorral nézte őket. Egy-kettőre még rá is ordított.

Elkeseredve ült a fülkéjében, és tudta, hogy ez lesz az élete mostantól. Itt ül éjjel-nappal és ráförmed a gyerekekre. Utálatos vénember lesz belőle. Kulcs csomójával mászkál majd körbe körbe. Megpróbált megszökni, de becsukódtak az iskola kapui akárhogy próbálkozott is. Talán ha valahogy elintézné, hogy megszűnjenek az iskolák. Akkor a tanároknak annyi lenne. És ő is szabad lenne. Elvégre minek az embereknek a tudás? Lopnak, csalnak, hazudnak. Nem tudják értékelni!