"Erős voltam?" - Színészélmények

2013. január 12. - Gyenge vagyok

Utolsó Gyenge vagyok előadás. "A búcsú." Úgy gondoltam, furcsa lesz. Vagy szomorú. Hogy sírni fogunk... De nem éreztem semmit, amitől más lenne. És ettől lett furcsa... és egy kicsit szomorú is. De nem sírtunk. Erősek voltunk?

DSCF6557.jpg

Még nem ütött meg a tudat, hogy vége. Két évvel ezelőtt mutattuk be, és ha belegondolok, iszonyú rég volt a próbaidőszak, a premier, mégis mindenre pontosan emlékszem. Az utolsó előadás előtt pedig megtárgyaltuk, hogy "(meg)öregedtünk". Jaj az elmúlt két év. Világraszóló lehetőség volt nekem, hogy részt vehettem az előadásban, az eltelt idő alatt pedig összenőttünk - szereplők a szereplőkkel és az előadással. Írtam már róla, milyen otthonos lett nekem a Gyenge vagyok. Biztonságos és védett. A szövegkönyv az első betűtől az utolsóig ott van a fejemben, most pedig kezdhetem elfelejteni.

Valahol olvastam, hogy ugyanannak az emléknek minden egyes előhívásával az agyunk kicsit máshogy hozza vissza az emléket. Így szépülnek meg a múlt darabjai. Posztraumatikus eseteket is ennek segítségével lehet rehabilitálni. Vajon hogy fogok emlékezni erre az előadásra két év múlva? És tíz húsz harminc év után?
A búcsúbiztosítéklecsapódásra, a zsúfolt előadásokra, az egysoros előadásra, a bakikra, a zseniális mentésekre, a rutinra, ami lassan kialakult, de sosem lett belefásulás vagy unalom.

Az utolsó előtt még vagy tucatnyi dologra ébredtem rá az előadással kapcsolatban. Ezeket megtartom magamnak. Jól fog jönni. Most kicsit rossz...