2013. október 8. - Halhatatlan

A darab egyébként nem a halálról szól - mondta Attila (író, rendező) -, noha egy halálélmény ihlette.

A Fészek színház új előadását láttam tegnap, melyben a jól megszokott realisztikus karakterek jelentek meg: bármelyikünknek lehetne egy jó szándékú, de nem jó apaként viselkedő édesapja, vagy egy rendmániás, szigorú, kemény felesége, esetleg egy szingli harmincas karrierista nővére, vagy egy flegma, lázadó kamasz lánya. És persze aki vesztette már el közeli hozzátartozóját, annak az is egy erős személyes érintettség. - Zelki Benjámin írása, Halhatatlan című előadásunkról. -

Persze megjelennek a rendszeresen visszatérő Cziczó-motívumok is, mint a rímekben beszélés, vagy a „fiatal vagyok-e", „én már öregszem" kérdéskörök.

Apámra ütök?

Égetően hiányzik a férfi, az apaminta a bemutatott családból: a megjelenített apuka férfiatlan, a lányok igazi apa nélkül nőnek fel, és mint az előadásban később kiderül, Döncinek sem volt apamintája, hiszen míg ő apaként (szinte csak) hibázik, hibáival együtt szerethető, ellenben az ő apja sem volt jó apa, de még csak jó ember se.

Család a drámában, dráma a családban

A darab utáni beszélgetés egyik leghosszabban boncolgatotott kérdése az volt, hogy öröklődik-e a hiba, elkövetjük-e mi is ugyanazt, amit szüleink elkövetnek. Legtöbb esetben nyilván igen, de olyan is van persze, hogy a visszájára fordul, és egész életünkben az elől menekülünk, azt kompenzáljuk, mert mi aztán tényleg nem leszünk olyanok, mint anyánk, apánk. De akkor meg annak ellenkezőjévé válunk, ami ugyanabból a hibából eredő ellentétes reakció: hiszen sorsunkat el nem kerülhetjük.

Persze-persze, Dönci nem jó szülő. De lehet-e jó szülőnek lenni? Törekedni lehet, és kell is rá, de a „jó szülő" gyerekeinek is megvan a maguk keresztje, ha más nem, szüleik halála után iszonyúan nehéz lesz a saját lábukra állni. Hibát pedig mindenki követ el (emberek vagyunk, meg egyéb közhelyek), a fő kérdés talán az, hogy szeretet van-e egy családban.

Freudnak tetszene

Kérdéses, hogy a színpadon egy átlag család elevenedik-e meg. Mert miközben nagyon realisztikusak a karakterek, és egymást és magukat többször is nevezik átlag magyarnak, az, ahogy kommunikálnak, ahogy magukat és egymást analizálják, nem az átlag magyar családra jellemző. Fontos kérdés nekünk, színházba járó szülőknek és gyerekeknek, hogy vajon jó, és önreflexív szülők és gyerekek vagyunk-e. De bár feltenné magának a kérdést minden átlag magyar!

Számomra a másik fő kérdés, hogy őszinte-e ez a család. Miközben azt mondják rendszeresen, hogy ők nem azok, ők semmit nem beszélnek meg, a legegyszerűbb és leghétköznapibb jelenetek nyelvezete is a mélylélektan mélyére merül. Igaz ez csak egy tragédia hatására alakul így.

Papírforma befejezés

A végén megtörténik a katarzis, összetörik az az urna, ami végig az ebédlőasztalon szimbolizálja a múlttal való szakítás képtelenségét, és a felejteni nem tudást. Miközben persze igaz, amit mond Dönci: egy szülő nem veszítheti el gyerekét. Egy ilyen trauma után a továbblépés szinte lehetetlen. Inkább halt volna meg ő, ne lett volna (akkor) halhatatlan!

Ezek, és még sok más kérdés merül fel a Fészek színház drámájában, melyben mindenki, aki élt már családban, megtalálja a neki szóló részt!