Két hét – két fesztivál a 8-as főút mellett. Egyezőség ennyi. Vagyis... És akkor a másodikról...

Szombat reggel korán keltem. Illetve akkor, amikor fesztiváltalanul szoktam. Vasvár szintén a maga fesztiváltalan, félfalusi életét élte. Mert –mint ahogyan azt a múzeum igazgatójától megtudtuk egy rendhagyó tárlatvezetésen- Vasvár a török-idők előtt volt megyeközponti szerepét sírja vissza a mai napig. Mini magyar sors. Tíz perc gyaloglással (se) már a határban voltam. Anyám korú néni köszönt rám hatalmas permetezővel a hátán, alig fiatalabb férfi kapálta a kerti szőlőt, készülvén a déli hőségre még a kutyák is csak tessék-lássék ugattak a kerítések mögül. Az utca végén omladozó ház, idilli madárcsicsergésben. Gyanakvóan utánam forduló emberek. Fogalmuk sem volt róla, ki lehetek. Ahogy arról sem biztos, hogy 4 napig degeszre tömjük színházzal (több helyszínen) a várost. Minden annyira békésen a helyén levőnek látszott, mégis magányosnak éreztem magam a lekaszált rét szélén. Mire visszasétáltam, kinyitott a művelődési ház, tegnapi, hajólemlékszemtalálkoztunk arcok köszöntek mosolyogva, a büfében kaptam gyümölcsteát. Az ember érezheti magát egyedül bármikor, a csepűrágó (by múzeumig.) soha!

Pedig akár a szúnyog, volt fals előadás drámai mennyiségben. Teljesen egyben levőt nem láttam. Illetve majdnemeset négyet. Szélfútta Petőfit Pápakovácsiról, Körmendről egy erkölcsileg megszaglászandó Ibolyát, csepregi kisiskolásoktól Árgilus királyfi almás történetét és egy saját Fészekből valót. Néztem is, Hun vagyunk? Önmagunkhoz képest előbbre, az biztos. Meglepi négyes azért, mert a nagy durranást nem tőlük vártam. Ahonnan meg igen, azokról... vagy semmit. Illetve volt még egy képek közé rejtett váci lány péntek este, akinek őszintén tetszett az őszintesége. Persze, csak a fele kínálathoz volt szerencsém, így a szubjektívumom elég szubjektív, a többiben akadhatott még gyöngyszem. Talán. (Láttam pénteken öt csoportot, szombaton hármat, vasárnap az első kettőt)

Tömeg lehetett volna, akár valamennyi előadáson is ennyi emberkéből. De nem volt. Pedig (majdnem) ingyen színház egy ilyen mustra, csak itt, csak most, csak nekünk ömlesztve mindenféleségben; lehet ötletet lopni és biz tanulni is mások kárából. De miért nem tetszünk ezzel élni akarni?!

Hogy hogy sikerült a Romantikánk? Sírós-rívós-röhögcséges-agybadöngölésesen hosszúra. Tíz percet hoztunk pluszban. Technikai okokból (ne sziszegjél, Máté, nem miattad!). Küzdöttünk vala ama nagy megszokással, hogy pici színház vagyunk, pici, szépen körbeburkolt térrel. Lábhosszokkal lemaradtunk. Kár. Már csak azért is, mert magunk is éreztük és frusztrált. Pedig az egységben volt erő. Nem is kevés. Úgy szóltunk arról, amiről kevesen se mertek, hogy megérintsük azt, aki megérintődni akar. A fábbfejek meg hadd zavaródjanak össze. A Nyanya meg a Lány még díjat is kapott. (2 hét: 5 okleveles elismerés. Ez már valami, nem? És Gizukáimat innen is csókoltatom! Itthonról, saját ágyból.)