A kritikus(ok) szerepe egy színház életében többféle lehet. Azt már most leszögezem: olyan nézővel még nem találkoztam, aki egy kritika alapján nézne meg egy előadást. (Pedig biztos van ilyen, mert mondják!) A kritikus feladata, hogy véleményt mondjon egy elkészült előadásról, az alkotókról, vagy éppen a színházról, amit az előadás, az alkotók, vagy éppen a színház felhasználhat valamire. S persze a színházi oldalon sosem értik őket. (Mostanában is fellángolt egy vita, de lényegtelen.) Szerintem a kritikusi szakma igenis hozzáértő, a színházat szerető és figyelő, NÉLKÜLÖZHETETLEN közreműködői az egész folyamatnak, hiszen nélkülük nincs értékítélet, összehasonlítás, viszonyítás, realitás! Csak éppen megvan minden kevésbé szerethető jellemzője is ennek a mikroközösségnek, ami az efféle embereknél előfordulhat: öntelt, anyagias, lusta, helyezkedő. (S toleránsabb a haverokkal, haha.)

Ám van egy még fontosabb tényezője a szakmának: a színház működését elősegíteni, vagy ellehetetleníteni. Mert - s ezt kevesebben tudják - egy színház, főleg, ha független, csak is úgy juthat (állami) támogatáshoz például, ha van szakmai háttere. Nekünk sajna nincs. A kritika/szakma nem foglalkozik velünk. Ezért már nem is pályázunk. (Pedig minden másban megfelelnénk: mennyiség, minőség, egyéb szakmaiság stb. És igen, ez most a sértettség, mi belőlem szól!)

Az elmúlt négy év alatt négy kritika (három internetes, s egy nyomtatott) jelent meg előadásainkról. (Na meg néhány egyetemi lapban közölt vélemény, egy-két önjelölt kritikus írása, s elég sok lelkesedés amatőr színházas sikereinkről. Mind elolvasható honlapunkon!) E négy közül egyik sem hízelgő, de nem is ez a lényeg, a véleményeket megfontoltuk, amit kellett, felhasználtuk az alkotások kijavításához, a maradékot meg kiröhögtük. De hogy érteni lehessen, mit is lehet kivetnivalónak találni egy kritikában, kielemzem az egyik legviccesebb  - s egyben első! - szakmai írást rólunk. Sára Eszter szösszenetéről lesz szó, Óvszer vagy sör? címmel a 7óra7.hu oldalon jelent meg Fém c. előadásunkról. Tanulságos lesz, s szórakoztató!

* * * * *

Hogy milyen gondolatok cikáznak egy tizennyolc éves, érettségi előtt álló, drámatagozatos diák fejében? Na, ott aztán összekeverednek a folyton vissza-vissza térő költők versei, filmek, zenék meg minden, amit addig sikerült belé tuszkolni. És hogy milyen világképet rakott össze a tizennyolc éves, érettségi előtt álló, drámatagozatos diák a fejében? Nem nagy meglepetésre egy filmforgatókönyv-szerűt: vagy a pénz, a hírnév (fame = fém) és a siker, vagy a család és a szürke hétköznapok.

Remek felütés! A szerző itt (még) feszülten figyelt dolgozatára, próbálta összegezni élményeit, sőt: észrevette a lényeget, s nicsak, a szójáték is leesett! (A költőket azonban nem értjük, hiszen csak filmek és színdarabok "említődnek meg" az előadásban, s igen hangsúlyosan. Hm.) Micsoda elemzés várható még itt! Olyan izgalomba jöttem a bevezetőtől, hogy a fejem búbjáig bizseregtem, az erotika olyan szintű karmikus megidézését produkálta bennem, hogy a vaginális elitkultúra jambikus velőtrázó sikolyát hallottam az agyalapomban.

Az előadás e két kérdést járja körül hosszabban. A cselekmény két szálon fut. Az egyik történetben a két osztálytársnak, Samunak és Lolának gyermeke születik, egy átmulatott éjszaka után kilenc hónappal. Összeköltöznek, szépen belehelyezkednek a mindennapokba, majd kiderül, hogy nem képesek békességben együtt élni, mert egymást hibáztatják beteljesületlen álmaikért. Mindennek leginkább gyermekük, Stella látja kárát, mert nem kapja meg tőlük az áhított szeretetet, törődést, ami súlyos törést okoz a lelkében. A másik történetben a gyermek nem születik meg, mert a családok nem támogatják a fiatalokat. Ők mégis együtt maradnak, a fiú híres rendező, a lány híres színésznő lesz, de ugyanúgy elhidegülnek egymástól, mert a temérdek idő mellett, amit magukra fordítanak, nem marad idejük egymással is törődni, így hát nem születik gyermekük, amire azért titokban mindketten vágynak, így mindketten szépen lassan idegronccsá válnak.

Na, itt már komoly értelmezési gondok merülnek fel! S nem értem, hogyan nem sikerült észrevennie a lényeget szerzőnknek, hiszen annyira egyértelmű, hogy itt két felnőtté váló fiatal keservéről van szó, nincs gyerek, sosem volt, sosem lesz, vagy talán, de tök mindegy, mert a lényeg a két nem, hiszen az ember olyan, mint a nemi szerve. A férfi állna mindig keményen, kihúzva magát, de helyette inkább elbújik a világ elől, és puha, mint a csiga. A nő nagyon bonyolult. Bezárkózik, kozmetikázza magát, csak nehogy megismerjük igazi énjét, de ahogy kinyílik, akkor meg átláthatatlan és félelmetes. Aztán vagy lucskosan feslett, vagy száraz, mint a szarom. Ilyen a nő. F*sz meg p*na.

Herczeg Anna és Miklós Zsófia (a kritikában nem szerepelnek szerepeikben!)

A darab írója és rendezője, Cziczó Attila elsőre nem fest túlzottan pozitív képet, sem magáról a világról, sem a benne rejlő lehetőségekről. Az előadás ugyanis e sötét világkép-skiccek mellett rengeteg problémát érint: a páciensük vállán síró pszichiátereket, az érzelmeket kifejezni képtelen embereket, az abortuszt, a hűtlenséget, a zaklatást, az öngyilkosságot és még sorolhatnánk. Talán ettől is válik kicsit zsúfolttá a színdarab, és amellett, hogy ezeket a problémákat felveti, nem nagyon ad alternatívákat a leküzdésükre.

Húha! Volt nekem egy csoportom, értelmifogyatékkal élő fiatalok, akikéknél a sok hiányosság mellett rengeteg "alapvető" emberi tulajdonság nagyítódott fel. Többek között roppant őszinték voltak, s a mélység felismerése mellett nagyon egyszerűen tudtak megfogalmazni gondolatokat. Sokat segítettek nekem emberként és alkotóként egyaránt, legtöbbször például a színházi túlbonyolításaim levetkezésében. A fentebb levezetett eszmefuttatásról egy hangos kacajjal mondtak volna értékítéletet: mi van??? Hiszen a napnál is világosabb, hogy két ember - férfi és nő, a főszereplők stb. - viszonyát, ütközéseit, s mit tudom még mijét a környezetük, mindennapi életük, hétköznapjaik - s ez a lényeg: nem egy elvonatkoztatott fiktív világot, hanem a valóságot! -, az élő atmoszféra, a tárgyak, helyek, s emberek közt lehet/érdemes megmutatni! Persze, hogy felbukkannak a felsorolt problémák, mert a problémák alapvetése, hogy felbukkanjanak! S mi az, hogy alternatíva? A rendezésnek lenne feladata a), b), s c) választ adni, amiből lehet majd választani? Miiiiivan??? Inkább nem húzom fel magam a kritikuson, nem tesz jót. Mert volt olyan is! Ha éppen azt hiányolta, hogy a második felvonás elején hogyan tudott a főhős hirtelen húsz évet öregedni, azt mondtam magamban, azért, te barom, mert egy széksor közepén ülsz, veled szemben fekete függönyökkel körbehatárolt deszkatalpú térben egy elképzelt világot nézel, ami nem a valóság, mert valósággá csak akkor változik, ha te, a széksorban ülő barom is akarod ezt... Igazából ezt sosem mondtam el senkinek.

No, de azért nem kell megijedni, nem fullad a felénél depresszióba az alkotás. Sok-sok vicces, poénos jelenet és beszólás (vagy kiszólás) mögé van elrejtve mindez a tartalom. Rengeteg ötlet dobja fel a zord alapképet, mint például a Star Wars és a Macska-jaj egyes jeleneteinek paródiája. Megkapják a magukét a buta kis színésznőcskék, a menedzserek, a magukat húsznak képzelő ötven éves anyukák és a plasztikbébik is. Csattanóként, az előadás végeztével pedig választhatunk, a díszlet részét képező óvszerautomata és a sörhűtő hordó tartalma közül.

S már megint! Miért nem hangzik el egy icipicike szavacska legalább arról, hogy a két főhős került bele egy megoldásra váró konfliktusba, amiben ott úszkálnak a lefolyóban a buta színécsnőkék, anyukák stb. S a csattanó, b.meg! behívok valakit a Golgota térről, s egyből megfejti, hogy mit is jelent az a redvás automata! Még ilyet! Mit nézett a mi drága kritikushölgyünk? Vagy kényelmetlen volt a szék, esetleg hangos a szomszéd? Akkor már legyen tökösen szókimondó. Mély volt az előadás? Egy f*szt volt mély! Ebben a rohadt társaságban senki sem tudja, hogyan szeret egy anya, vagy egy apa? Hát milyen emberek vagytok ti? Milyenek? Mit akartok eljátszani? Júliát és Rómeót, az angol beteget, a pretty womant? Hát ennyi mini-mumot nem hordoztok magatokban, hogy felidézzetek egy olyan pillanatot, ami a világon a legtermészetesebb érzés? - valahogy így kellett volna. És csöndben ülnék a sarokban, fülem-farkam behúzva.

És most jön az a bizonyos de... Mert az egész produkcióval mindezek ellenére nagy baj van, egészen pontosan a baj a színészekkel van. A legtöbbet színpadon levő Zelki Benjámin - akinek nincs könnyű feladata, mert egyszerre kell játszania Apucit és a sikeres rendezőt, Samut – nem tud helytállni szerepében. Nem tud belehelyezkedni karaktereibe, végig érezhető, hogy szerepet játszik, sőt néha inkább csak szerepet mond. Viszont egyszer, amikor felcsendül az énekhangja, elkápráztatja a nézőket. A „sikeres” színésznőt játszó Szilágyi Csillával hasonlóak a problémák, az ő játéka sem hat őszintén, akárcsak a buta színésznőt mesterkélten alakító Tihanyi Fannié, de Bűdi Annamária idegbeteg pszichológusa sem túlzottan természetes a nagy öntudatosságával. A Stellát megszemélyesítő Herczeg Annáé már egy fokkal értékelhetőbb alakítás: mozdulataival és hangszíneivel képes hitelessé tenni a 0 és 18 év közötti gyermekkor egyes jellemző részeit. Danhauser Soma játékát sem érheti negatív kritika, lazaságával megteremti karakterei kisugárzását. Kiemelkedik a többi színész közül Lelolvits Fruzsina, aki képes végigkövetni a fiatal anyából érzéketlen, házsártos háziasszonnyá váló Anyuci személyiségének visszafejlődését.

Na, itt inkább elhallgatok. [szünet] Mégsem. Amatőrök, hahó! Annyit játszanak, amennyit képességük megenged. Ezt nem lehetne megemlíteni egy kedves, szerethető félmondattal? Kérhetném esetleg bővebben, mit is jelent az, hogy nem tud helytállni? Fogalma sincs szerzőnknek a válaszokról. Érez valamit, s hozzáteszem, jogosan hiányolja a színészi játékot, de vegye már észre, hogy fel sem merült bennünk, hogy színészeket játszanak ezek a fiatalok! Mert fiatalok, amúgy, szinte mindenki középiskolás volt az előadás idején. Azért erre járhatna egy jópont, egy "ahhozképest" vagy valami, amit annyiszor olvashatunk más előadásoknál! Igen, szar színészekről van szó. Ezért nem is színészkednek. Természetesek. Így, amit a kritikus az alakítások okán hoz fel ellenszenvesként, az igazából a játszó fiatalemberek sajátja: igen, Béni például - akkor - ilyen ember volt! Mekkora egy idióta tudott lenni! Annyit szenvedett, annyit sajnálta magát, hogy már fájt! Felfogta azért néha a helyzetet? Tudta, hogy éppen egy rakás szerencsétlenség tetején ül? Az élete egy talicska sz*r volt, hogy stílszerű legyek! Nyafogott, sírt ott nekünk, az egész emberiség fájdalmát magára húzta volna! Mert mi volt ő, valami megváltó? Aha. Legalábbis azt hitte. (Arról meg inkább csak halkan emlékezem meg, hogy az elsőszereposztás három előadást élt meg, így a kritikát később olvasók igen csak zavarban lehettek, látva a szereplők listáját, hogy ni, ezek nem is azok! Tudom, hogy nincs erre idő, még egyszer megnézni, de akkor is, egy jelzésecske vagy valami!)

Cziczó Attila rendezése amellett, hogy sok kreativitást fedezhetünk fel benne (a már említetteken túl például a szülés megjelenítése, a hatásos zeneválogatás), rendezése sokszor érthetetlen: a három darab műanyag asztalt és a székeket többször hordják-viszik a színészek ide-oda céltalanul, mint ahányszor pislogunk az előadás során. Jendrics Anikó díszlete sem mindig értelmezhető: fémszerkezettel körülvett vécé? Jelmezei azonban annál praktikusabbak, egymásra vehetők, így nem okoz problémát az időhiány az öltözködésnél.

Már-már bólintanék végre, mert azok a rohadt asztalok tényleg zavaróak voltak, meg is szüntettük mozgatásukat a következő 20(!) előadásra, de jön az a félelmetesen "butácska" mondat, hogy aszongya: fémszerkezettel körülvett vécé? Jaj! Fém, fém. Fényes, hideg, rideg, szilárd cucc. Fém. Végig ott áll a színpadon. Jelzés. Értékű. Hm? Minden! Szoba, lift, ajtó, űrhajó, és igen, vécé is. (Sőt! VécE!) Ne már! Ez most komoly? És igen, lehet túlbonyolított a rendezés, néhol esetleg érthetetlen, de mondjuk már ki, hogy azért, mert... mittudomén... részeket erősít fel, ahelyett, hogy az egészet tenné eggyé (teszi amúgy), vagy a harsány semmitmondások helyett hol van "a" gondolat (ottan van az), vagy legyen már egyértelmű, miért foglalkozik ezzel a témával ennyi fiatal! Nincs válasz, de kérdés sem. Valóság vagy fikció? Amit most látok, az tényleg így van, vagy meg sem történt? De az is lehet, hogy valamikor így lesz. Kitől hallok igazságokat? Elcsépelt mondatok zúgnak a fülemben. Minden ugyanaz. A Föld forog, az idő múlik, de nem változik semmi. Itt van ez a két lány. Vetélkednek értem. Sára dögös. Jócsaj. De elviselhetetlenül gonosz. Akkor inkább Eszter! A világfájdalmába belerokkant kishúg. Hallok tőlük valami felhasználhatót? Az élet kemény, vagy nem kemény? Nem ez itt a kérdés? Á, tök felesleges sorok ezek, csak remélni tudom, hogy flekkben fizet az újság, mert akkor legalább csurgott egy kis mani! S jön a szerző konkluziója, ami a leges legelszomorítóbb az egészben:

Ha az előadást úgy értelmezzük, mintha bepillantást nyernénk egy fiatalok fejében lejátszódó filmbe, ami több alternatívát hordoz, és még nem egészen kiforrott, akkor élvezhetővé válik az alkotás, s ezzel még akár a színészek gyenge játéka is magyarázható, ha azonban mélylélektant vagy valamiféle filozófiát keresnénk, nem fogjuk megkapni, mert az sajnos megbukik azokon, akik közvetíthetnék.

Hm. Az osztályzatunk - mert kritikánál mindig a királyi többes, ami kijár! - nem lehet más, mint 4 pont. (Amúgy a 7ora7.hu - ami akkor még szinhazajanlo.hu volt - újságírójától kapott 6 pont az előadásért egész korrekt értékelés! - csak a leírtak tükrében nem érteni, miért gondolja mégis, hogy ennyit ér ez a sz*r?) Mert... A kritikus felkészületlenül érkezett az előadásra (ami, gondolom, természetes hozzáállás a kritikus részéről, ám mi, színházcsinálók ezt mindig zokon vesszük!), meg sem említette, hogy egy diák/amatőr előadásról van szó stb. (Pedig lehet ám ilyet!) Tájékozatlannak tűnt "kulturálisan", s így elég kellemetlen partnernek tekinteni bármiben is. Nem figyelt, így fontos dramaturgiai elemeket rossz megközelítésben tárgyalt. (A hibákat ellenben pontosan említette fel!) S mindentől függetlenül: semmibe vette a közönség reakcióját - de tudjuk, hogy egy kritika sohasem a közönség értékítéletét közvetíti, hanem a szakma véleményét rögzíti az utókornak. (A macskajajt azóta keressük a darabban. Nincs meg.)

* * * * *

Összegzés: szerintem (s ez most fontos!) a kritikusnak kutyakötelessége őszintének lennie, azt leírnia, amit gondol, de - egy laikus nézőhöz képest - pontosabbnak, összeszedettebbnek, s objektívabbnak látszania! (A szubjektivitásával együtt!) Mert a színház a pillanat művészete. A kritika viszont örök. (Ez milyen szomorú már!)

Nem véletlen amúgy, hogy pont a 7ora7.hu egyik írásáról elmélkedtem félig komolyan félig komolytalanul, hiszen nem nagyon van más emberközeli orgánum. (S nem tudom, hogy ez szomorú vagy örvendetes?) Mert sérelmezem, mint hétköznapi ember, hogy nem akar hozzám szólni más. A magaskultúra kupolájának legtetején zsúfolódik össze a többi iszonyú okos és határozott szaklap. S nem akarnak lenézni ránk, csak a fentet lesik, ahová valamiért már nem lehet lépegetni, s könnyes szemeikkel zokogják az Úristennek fájdalmukat, mert a zállam nem ad nekik anyagi s erkölcsi támogatást. S az első az nagyon  kéne már! (A másodikból van elég. Sok is!)

Ez a színházszakma ma. S én olyan rohadt kedves vagyok, hogy írok róluk. Hahahahaha...

[Csak a rend kedvéért jegyzem meg: ez egy kamu írás volt. Részleteket lopkodtam a Fém, a Halhatatlan, a nem/más, az Iskolapélda, s a Káélet című színjátékszövegeimből. Mert ez - is - csak egy játék!]