2012/2013 - Évvégre

Ez az évad is hamarosan véget ér. Hogy múlik az idő... Szerintem ilyen változatos évadunk még nem volt. Gondolom, egy év múlva, a következő évad értékelésén szintén ezt fogom mondani.. De ez meglep valakit? Ez az élet rendje. És hogy hol ér ez véget.... Azt senki sem tudja. Szerintem még Attila se. Ó, ő előrelát... egy évvel, három évvel, tíz évvel... De a végéig még ő sem láthat el. De most nem a jövő a téma, hanem a múlt. Az elmúlt egy év, ami még el sem múlt teljesen, és ha spanyol névelőt rakunk elé, akkor hívhatjuk úgy, hogy El Múlt.

dedehun.jpg

Minden a táborral kezdődött. Mindig azzal kezdődik. Megint simán überelte az előzőeket. Az a sok új ismeretség, amik engem is egy életre megváltoztattak, keverve a már megszokott rutinnal: csodálatos. Még maradandó alkotást is sikerült alkotnom, teljesen spontán ötlettől vezérelve: sikerült egyszerre kiparodizálnom egy tehetségtelen írónőt, és egy tehetségtelen (félre)fordítót. Az ilyenek megmaradnak fizikai valójukban, az emlékek nagy része viszont csak bennünk. Ami jó.

Hazaérkezés, rövid szünet... Aztán hamarosan mindenki munkába állt. Folytatódtak az előző évadról áthozott előadások: Gyenge vagyok, A nép ellensége, nem/más, Májlájt. És amiről eddig még csak beszéltünk, és találgattuk, milyen lesz, végre a jelenné vált. Először bevettük az Andrássy út egy húszezredét , olyan előadásokból mutatva képeket, aminek egy részéről még magunk sem tudtuk, milyenek lesznek. Aztán jöttek sorban. A Gabriella tizennégyszer, ami egy teljesen új stílust hozott be, de mégis cziczósan, és amiről nem hittem volna, hogy ilyen szerves része lesz az évadnak.
Utána jött az idei „főattrakció", a nagy cziczóabszurd, a bugyii gyökerekkel rendelkező Romantika! Hát, hogy ebben micsoda munka volt, mennyire színes és változatos, és attilás (hogy ne ugyanazt a szót használjam megint) lett! A színészek, a rendezés, a látvány: minden adott volt ahhoz, hogy cigánymesénk újabb magasságokba lendítsen minket (ahogy az meg is történt). Hatalmas siker, és még közel sincs vége. Befészkelte magát a repertoárba, kényelmesen elnyújtózott a többiek között, és minden ment tovább. Karácsonyoztunk egyet, aztán vége lett az évnek, a világnak meg nem, pedig nagyon mondták. (Emlékszik még valaki erre?)

Nem sokkal ezután véget ért egy ideig egyetlen szerepem, a Májlájt, és kezdetét vette az, ami nekem a legfontosabb. Elindultak a Hun vagyunk? próbái, hosszú bevezetés, variálás, beszélgetés után azok a próbák, amikor már tényleg tudtuk, mit is próbálunk. Igazi csapatmunka volt, egy kész csoda. A premieren az egekben éreztük magunkat. Úgy kovácsolódtak össze az emberek, mint még előtte soha. A színház első írói közreműködése, Ancsi első (repertoáros) rendezése, és az a szerepem, ami örökre a szívembe véste magát az első pillanattól kezdve. Ő is, mint a Romantika, megmaradt nekünk, ez a mi kis „gyermekünk", mely ápol, s eltakar. És ezt megkoronáztuk Vasváron néhány napja.

A Hun vagyunk? után újabb bemutató már nem várt ránk... Vagy mi? Ja, hogy még várnak! Igen, ott állnak a sorban többen, várva, hogy végre lássák őket. Szóval lesz még miről írni később is. Mert írni nagyon jó. Mit? Amit az ember épp akar. Már csak ez a blog számtalan lehetőséget rejt magában. Írhattam itt filmről, zenéről, készíthettem csoportinterjút, és még sorolhatnám. Miután minden társulati tag kapott egy bloghetet, a legkitartóbbak vállalkoztak rá, hogy viszik a blogot az évad végéig. Én is jelentkeztem, pedig akkor még nem is tudtam, mi vár rám... De úgy érzem, sikerrel vettem az feladatot, a blogszerkesztés épp úgy a lényemmé vált, mint a próbák, az előadások stb. Egyre inkább sikerült magamban felépítenem, hogy is kell ezt csinálni, és egyre színesebb írások születtek. Végre én is kaphattam egy kis szerepet, ez csak pár hete volt, biztos emlékeztek. Több hetem már nem lesz idén, de jövőre, ha lehet, folytatom.

Frissen érkeztünk meg Vasvárról, ahol egy fergeteges Hun vagyunk? - Romantika párost tettünk a helyiek, a színjátszók, és a zsűri elé. Nagyon jó, hogy vannak ilyenek az életben. A régi barátok, a többi előadás, amin vagy azért nevetünk, mert rossz, vagy azért, mert jó... Nagy találkozások, kevés alvás, a közös vonulások, az esti bulik... Aki nem volt még ilyenen, az nem tudhatja, hogy milyen ez. Ilyen lehet a színjátszó-mennyország, csak a zsűritagok nem pont ugyanazok talán. Az év egyik utolsó eseménye hatalmas pozitívum, hatalmas összetartó erő, igazi ajándék, amiért hálásak vagyunk mindenkinek, aki ebben csak kicsit is részt vett. Köszönjük! Mint ahogy én is köszönöm ezt az évadot mindenkinek, köszönöm a sok jó élményt, a sok tapasztalatot, köszönöm, hogy egy újabb évet eltölthettem veletek. Az élet nem áll meg,a körforgás örök, a pillanatok jönnek és múlnak tovább. Egy nap majd én is visszatérek, de addig is ott leszek a többiek között az Orczy úton, az üvegablakok mögött, ahol mindig valami újon munkálkodunk.

félúton a magyarok