Hú, de optimistán kezdtük az évet: Ősszel harmadik teljes évadát kezdi a Fészek Színház... És elvileg végigcsináltuk. (Egy halhatatlannak tűnő életjáték húzta csak keresztül számításainkat...) Érzelmekben gazdag évadon vagyok túl. Legalábbis most éppen abban az állapotban vegetálok, amikor az emóciók uralják lelkivilágomat. (Szokás szerint érthetetlen vagyok. Nem baj, ez is felismerés volt részemről: aki akar, az megért, a többiek meg...)

Nem lepődök meg igazán már semmin. Hogy megint csak a nők uralták az elmúlt őszi-téli-tavaszi hónapokat? Hm. A színház nőnemű: nagy igazság ez...! (S huszonöt éve vagyok a pályán. (Sőt, már több!)

Eleve úgy indult az évad az Andrássy úti kipakolásunkkal, ami hosszú hónapokig megalapozta a színház s jómagam remek hangulatát. (Persze kellett ehhez a napi D-vitamin adag is, de az kevésbé színházi téma.) Azután rögtön - még ősszel - a Gabriella tizennégyszer próbafolyamata valami olyasmi hatást ért el nálam/nálunk, amire tényleg nem számítottam: csodálatos néhány hét volt a többiekkel együtt lenni! (És még csak októbert írtunk!) Aztán jött a nagycsapatos együttlét! Nagy tervekkel vágtunk bele a Romantika "projektbe", amiből aztán egy kisebb erőlködés lett a hideg novemberben, de a hónapok és az előadások sokasága végül elérte hatását: AZ lett, aminek lennie kellett!

Hoppá...! Itt inkább álljunk meg egy szóra! Annyit beszéltünk évközben a színházról, inkább visszatérek az érzelmek csordogálós szökőkútjának lágy simogatásához... (Na, ehhez értek, mi?) Említettem már, hogy ez az évad (is) a lányokról szólt. Hárman is százasok lettek, ami szerintem nagyon nagy dolog egy "amatőr" színház életében! Sok nagy személyes élményem volt, de két nagytalálkozás határozta meg az évadomat: az "egyik" Tyroler Tia felemelkedése és tündöklése volt. Megdobban az ember szíve, ha látja, hogy van értelme erőfeszítéseinek. És akkor is, amikor találkozik azzal - végre egy férfi! -, akiben halványan megláthatja ifjúkori önmagát. Miklós Mátéval jöttünk egymással szembe, s ennek eredménye lett aztán az (első) közös irományunk. Hú, de jó volt! (Hun vagyunk?)

Érdekes, hogy legérzelemdúsabb színpadi élményem messze nem a legjobb előadásaink egyikén esett meg velem, de ezért is olyan különleges és titokzatos ez a függetlenül amatőr csoportosulásféle... izé. S ha már itt tartunk - A nép ellenségéről van éppen szó -, akkor kihagyhatatlan Jánról megírt portrém. Ami - az érdekes feladat mellett - azért hatott rám túlontúl, mert egy nagyon kedves, de mégis (eddig) távolabbi barátom életébe és gondolataiba engedett betekintést. S az egész évad - s talán egész pályám - leginkább "jellemzője" volt két kedvencem kitárulkozása a nagyvilág előtt.

vendégjáték után (A nép ellensége Bugyin)

És még valakit meg kell említenem, ő Magyar Józsi, a fölnőtt. Második évadát tölti velünk, pályakezdő ötvenes színjátszóként integrálódott be a csapatba. S amellett, hogy rengeteget segít a színháznak, megbízható, pontos(?), odafigyel rám/ránk/mindenkire, van egy nagyon fontos tulajdonsága: úgy gondolkodik, mint egy felnőtt(ől elvárható lenne)! S ez nagyon nagy dolog ám, mert sokan vagyunk, sokfélék, de Ancsival úgy vágyunk néha arra, hogy félszavakból megértsen végre valaki.

S most nagyon nem csak a társulatról beszélek, hanem a körülöttünk létező világról! S e mondathoz kötve még egy utolsó évados emlék, a vendégjátékokról. Mert voltunk Bugyin A nép ellenségével, s mennyire érdemes volt elutaznunk oda, vidékre! Az ajkai és vasvári fesztiválozás pedig friss élmény, s mindkettő jól esett. (Színészdíjaktól volt hangos ez az évad!)

Szomorúság volt-e? Nehéz volt elengedni Lili, Martina és Miklós kezét is... (Végre egy jogos érzelmi kitárulkozás! Mert néha Gyenge vagyok...) Ja.

De hogy legyen tanulság is, vagymittudoménmi az (évad) végére, sose felejtsük el, hogy az élet - csak úgy, mint a színház - egy nagy játszma. Röviden: játék. S hogy meddig bírjuk? Ameddig akarjuk... Mert nem azért hagyjuk abba a játékot, mert megöregszünk. Azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot.

(Ja, csöcsökben gazdag a következő évadunk lesz!)