Hogyan lehet egy festményből színházat csinálni? Nagyon közel áll hozzám a téma, hiszen régóta foglalkoztat, miként is lehetne különféle művészeti ágakat egy közös alkotássá kovácsolni. Van is erre egy tervünk (Cziczó) Attilával, sokszor színezgetjük, beszélgetünk róla, de ez egy más téma, majd egyszer megvalósul, és akkor majd arról írok. Vagy nem. Sok terv elvész az időben, de jó róla álmodozni. Persze vannak tervek, ötletek, amik újra és újra felbukkannak, őrizgetem őket, csiszolgatom, így nem felejtem el. Hátha egyszer…

Blogunk ezen a héten a képzelet terepe. A vágyak és álmok vázlatait tesszük ki a nagyközönség elé. Nekem az irodalom jutott. Mármint, hogy irodalmi művet adaptáljak színpadra.

Bevallom, a feladat könnyű(nek tűnő). Számtalanszor megtettem már az eltelt 25 évben. S mindig van, amin éppen rágódom. Most Joseph Heller: Isten tudja című regénye a soros. Tíz éve már elővettem, de akkor nem sikerült a feladatot maradéktalanul teljesíteni. Lássuk most!

másolat Dávid az eredeti helyen (Firenze Városháza előtt)

Nos. Ny. Attila arra kért, hogy válasszak egy filmet, amit szeretek, és írjam le, hogyan alakítanám át előadássá. Nehéz, nagyon nehéz, ilyen nehéz feladatot még nem kaptam, pedig még egy ötfős interjú is vár rám (spoiler!)… Képzeljük csak el, mondjuk a Ponyvaregényt, egy Népszerű Budapesti Színház feldolgozásában.

Olyan nagy divatja van mostanában a zenés színháznak. Majdnem az összes budapesti és vidéki kőszínház musicalek és operettek tömkelegének bemutatásával próbálja bevonzani a nézőket, felkelteni az érdeklődésüket. Merthogy a zenés színház szórakoztató, könnyen eladható, olyan mint egy forró nyári esti limonádé: csak úgy végigcsorog a torkon (persze tíz perc múlva ugyanúgy izzadunk mintha). Ebből a fene nagy nézőcsalogatásból rendszerint nagyon gagyi dolgok tudnak születni, olcsó poénok és olyan jelenetek tömkelege, amikről lerí: csak azért jött létre, hogy megteljen a nézőtér. Pedig a műfajjal nincs probléma – ilyen szerintem nem is létezik, hogy egy színházi műfaj "alacsonyabb" rendű lenne a másiknál (pedig sok színházi ember felhőtlenül citálja ezt a kifejezést, amikor például a musicalről próbál megnyilvánulni a maga műveltségével) – sőt, kifejezetten remek: egyszerre tud tartalmas és könnyed lenni, szórakoztató és még útravalót is adhat mondjuk egy jól felépített Chicago. Ezzel igazából csak az ötletemet akarom felvezetni. Az jutott eszembe, hogy milyen lenne egy Dallas-musical.

Megújult blogrendszerünkben, aminek működési elvét a hetente váltogatjuk a főszerkesztőket című jelmondat határozza meg, már eltölthettetek itt több hetet a Fészek Színház társadalmi hasznossága témakörében, volt visszaemlékezős hét, meg olyan is, amikor az éppen aktuális felújító félben lévő előadásainkról árasztottunk el titeket információkkal, sőt olyan is, amikor az új tagokkal ismerkedhettetek. Mivel alapvetően rendezőként működök a színházban számomra az egyik legnagyobb kihívás a többiek inspirálása, kreativitásra és gondolkodásra késztetése. A héten erre teszek kísérletet egy nem éppen könnyű feladaton keresztül.

Fotó: Gimesi Andras Gime

Van ma feszültség Magyarországon cigányok és nem cigányok között? Van. Kell ezzel foglalkozni? De feltehetném így is a kérdést: lehet ezzel nem foglalkozni?

2012. október 31. - Májlájt

Halloween. Az év azon napja, mikor az egész világban maskarába öltözött emberekkel, természetfeletti lényekkel és erősen kisminkelt cicababák tömkelegével találkozhatsz. A vérfarkasok, szellemek, gyilkosok, slendermanek és vámpírok hivatalos napja. Az ő napjuk volt. A vámpíroké.

Mielőtt ma elindultam próbára, próbáltam visszaemlékezni mikor is dolgoztam utoljára Attilával, mármint Cziczóval. Rájöttem. Nem volt nagy felfedezés, de Káélet. Az első Fészek Színházas darabom. Most nem/más, a Káélet folytatása. Imádtam nézni, imádtam tanulni a szöveget. Milyen lesz?

Romantikázunk. Fészek Színház-beli jelentés: újabb darabra készülünk. Újabb. Másabb (még a munkamódszer is). Nekem már csak azért is, mert réges-régen, egy nem is olyan messzi galaxisban, Timi voltam az előző verzióban.

2012. október 28. - A nép ellensége

Ejj, ezek a fránya baktériumok, elfertőzték a mi pompás fürdőnket!
És ejj, ez a hosszú 6 hónap, teleszőtte az előadásunkat bakival.

2008-ben a Bugyi társulattal színpadra vittük a Romantikát, amiben én az Antikát játszottam. Teljesen mindegy, milyen darabról beszélünk, ha azt Bugyin csináltuk, akkor nagyon szorosan kötődik hozzám, a szívemhez. A cigánymesénk sem kivétel ez alól. A szép emlékek fel-fel idéződnek. Elővettük a fiókból, leporoljuk és kicicomázzuk.

„Kéne valami ötlet
valami játékos könnyed
de nehéz minden ernyed
félrenéz összegörnyed”
(Petri György: Dalszöveg)

Október 13-án volt a G14 (Béla öröklétes rövidítése) premierje. Előző este ültünk össze a „Romantika" című új darabunk első olvasó próbájára. Több hónapos felkészülés után, igazából mégis felkészületlenül.

2012. október 28. - A nép ellensége

Kissé lámpalázasan, de jó kedvűen érkeztem a színházba. Nem mondhatni, hogy probléma mentesen telt az előadás előtti pár óra.

Be kell vallanom egy szégyenletes tulajdonságomat. Vonzódom a giccshez. Afro-karib-zombis asztalkámon éldegél Mária (aki szűz és egy méteres, amúgy gyönyörű) társaival, a körömlakkal kifestett Buddhával, indiai faragott istenasszonyommal (még nem jöttem rá, ki is ő), egy mexikói festett naptárral, színes kis kegytárgyaimmal és a Jézuskás órával, ami villannyal megy, és színesen világít. Tizenkilenc kerti törpének kívánok esténként jóéjszakát, imádom a cicis néniket, akik kerámiából alkotnak laokoón-csoportot a narancs kanapé mellett, az üvegszálas lámpát a tévén és az óriási aranyalmafámat a konyhában. Műcseresznyék nőnek a gázórámon és a virágaimat sem kell öntöznöm. Sajnos a színes műanyagok sem hagynak hidegen, próbálok ellene tenni, de újabbnál újabb vágyak születnek bennem. Most éppen hógömböket szeretnék. Jó sokat.

Arra készülünk, hogy a színház keretein belül megválaszolunk egy kérdést. Illetve... Felteszünk egy kérdést, amit a színház megválaszol. Valamennyi közreműködőjével. Ha...! Ha mindenki hajlandó őszintének lenni. Nehéz lesz.

És nem kötelező. A színház alapjáraton szórakoztat. Sírunk, vagy nevetünk. Nem ez a feladata - szerintem -, de a bizonyítványát kitöltve kapja kézhez az a színházcsináló is, aki "csupán" az arisztotelészi hatost teljesíti: cselekmény, szereplő, ötlet, nyelv, dal(?), látvány. Művészet ez is? Persze. Mert ha a szenvedéllyel társítjuk, maga a gyönyör. Ám vannak helyzetek, olyan társadalmi (át)alakulások, amikor az idő és tér nem tűri a szótlanságot. Amikor a színházcsináló csak beszél, de mond semmit, az szerintem gyávaság. Gyáva az, aki nem használja gondolatait a kultúra színterein. Tudom, mert gyakran vagyok én is így. (És nem gyávaságból. Vagy... de?)

Cigányok. (Ejtsd: romák!) Ez a bejegyzés róluk szól. És készülő előadásunk is. De mit keresnek a színpadon? (Fémet, mi? Hahahahahaha...)

Magyarok. (Ki a cigány közülük?)

Soros blogszerkesztőségem alkalmából továbbfűznék korábban már felmerült gondolatot: színházunk társadalmi hasznosságának kérdését (de inkább tényét). Konkrétabban az éppen készülőfélben lévő legújabb előadásunk, a Romantika gondolatrendszerébe, munkafolyamatába szeretnék belekóstolni és kóstoltatni. Remélem ízlik majd!

Bő egy hónap, s bemutatjuk a Jemol közönségének legújabb abszurdunkat. Romantika. Alcím: egy búbánatos cigánymese. Mese lesz. Mesésen gyönyörű. Meseszerűen szomorú. És igazságos. Vagy igazságtalan? Ki tudja azt? A végén - talán - kiderül. (Aztán huss, fuss el véle!)

De azt már most tudom, hogy - pályám során talán először - igenis üzenni szeretnék! Szembesíteni, odacsapni, vitatkozni, érvelni, tisztán látni. Erre készülök. Lehet, hogy bukta lesz! Nem érdekel. (Legalább megpróbáltam.)

Jendrics Anikó plakát terve

Májlájt. A Fészek-történelem talán leghosszabb próbafolyamatával és legátfogóbb felújító próbájával rendelkező előadása. Felújítás? Inkább átépítés, persze meghagyva az alapozást és a főfalakat. Az eredeti szövegkönyv fele kihúzva, egyik szereplőnk kilépett, temérdek kérdés és zavar a fejeinkben. Lehet így tovább dolgozni egy előadáson? Lehet.

Áprilisban játszottuk utoljára "A nép ellenségét". Azóta eltelt fél év, ami nem kis kihagyás.     

Stockmann Tamás egy nagyon nehéz szerep. Miért is? Na, vesézzük ki!

Cziczó Attilával az előadásban

Nem tudom, hol kezdjem. Ott, hogy egyszer csak három rendező elhatározta, hogy három előadást rendez? Ott, hogy kiderült: Ny. Attila a Twilight-ot fogja alapul venni, és én is nála szerepelek? Ennyi erővel akár Cziczó Attila születésével is indíthatok. Szóval most előreugrom egy kicsit, és ezt az írást csak az új, kettőpontnullás Májlájtra korlátozom.

Minden nyári szünet után az első előadás előtt felújítópróbával indul minden produkció, hogy a nyár masszív felejtéssel töltött, romboló hónapjait valahogy korrigáljuk és ismét nézők fogadására alkalmas perceket produkáljunk a színpadon. A Májlájt esetében azonban most egy kicsit több is történik a hosszú szünet után, frissítő-próba helyett ugyanis teljes renoválást tartunk és kicsit átalakítjuk az előadást.

Sorbán Andrea. Amúgy Andi. Társulatunkban a legfiatalabb kamasz. Viszont ügyesen varr, kedves, érdeklődő. És még tehetségesnek is tűnik. Hm. Csak a szavakkal spórol. De, ami lentebb olvasható, azt ő írta.

Barabás Tamás, szerk.

(A képen jobbról a második. balról a harmadik.)

2012. október 23. - Gabriella tizennégyszer

Pirosbetűs ünnep. Tíztől részt vettem a budaörsi megemlékezésen. Vas István: Az Új Tamás című versét olvastam fel. Nehezen értelmezhető, de nagyon szép vers. Remélem, érthetően adtam elő. A tapsból és Suba reakciójából is erre következtettem. Én is úgy éreztem, hogy átment a gondolat. Csizmadia Ildikó volt a műsorvezető. Tőle is az jött felém, hogy meglepődik rajtam, és tetszik neki.       

2012. október 23. - Gabriella tizennégyszer

Egészen ifjúkorom óta kosárlabdázom. Mostanában öregfiúk között. (7+ SC!) Tavaly megnyertük a senior bajnokságot. Jó kis csapat vagyunk. Egyetlen gyengénk a harmadik negyed: mindig jön egy hullámvölgy. Elfáradunk. (Aztán a negyedikben bebiztosítjuk a győzelmet.)

A színházzal is a harmadik negyedben vagyunk. A harmadik évet éppen hogy csak elkezdtük. És a nagy elindulásban kissé elfáradtam. Mostanában nehezebben megy minden. Pedig a java még hátravan! (Csak az nyugtat meg, hogy a negyedikre csodás formában érkezünk majd.)

Csak a TV-ben láttam azt az 1974-es előadást, jóval később (mert volt, hogy kerülhetett színház a képernyőre!), fekete-fehérben. Ami lehetne alkotói elv is: hiába vagyunk sokszínűek, az érdekeink mentén előbb-utóbb eljutunk ugyanoda: Ti és Mi. Te és én. Fekete és fehér. És valaki(k)re mindig kiosztódik a szerep: A nép ellensége.

Boguslawski (...) Édes fiam, a színházban semmi sem számít, sem a szép hang, sem a jó megjelenés, sem a szakmai tudás, sem a rutin, mert csak egyetlen dolog hat a közönségre: az őszinteség. Azt, fiam, minden közönség, a legbutább is, a legműveltebb is, csalhatatlanul megérzi. A színész egyetlen művészete az, hogy képes őszinte lenni. Aki pedig erre nem képes...(legyint) - Az a te szerencséd, hogy jó a társulatod.

- Színház.
- Színház?
- Színház.
- Színház?
- Igen, színház!!

Most, hogy végre sikerült megbeszélnem magammal a következő néhány sorom témáját, a következő aggaszt: erről csak néhány sort? Oké, ígérem, rövid leszek, kihagyom a gyermekkori Dzsungel Könyve élményeim hadát, a szenvedő hangvételben leírt kötelező iskolai színház-látogatásokon átélt unalmas óráimat, és az ártatlan nézők papírgalacsinnal való dobálását (jól van, még csak harmadikos voltam, nem kell engem rögtön lehuligánozni).

Szóval akkor színház. Mindenkinek mást jelent ez a szó, ez a fogalom, ez a hely. Van, akinek kéthavonta kötelező kínlódást a feleségével, van, akinek piedesztára emelt szent és sérthetetlen, csak az ultraintelligens közönség számára épült művészeti központot, van, akinek egyszerű szórakozást, van, akinek fölösleges pénznyelőt, és van még 7 milliárd emberből 6,999 milliárd, akiknek a színházról alkotott képéről, töredelmesen be kell valljam, fogalmam sincs. Az én értelmezésem szerint a színház nem több, de nem is kevesebb, mint egy kommunikációs forma, csatorna, esetenként szórakozás, kikapcsolódás. Egy “jó” (kinek mi a jó) előadás kérdés(eke)t vet föl, megmozgatja az ember fantáziáját, bizonyos dolgokról alkotott képének átgondolására – de nem feltétlenül megváltoztatására – készteti, a világról vélt elképzelését bővíti, formálja.

Mint műszaki iskola, a színház a Mechatronikás diákok életében nem elsődleges.
Ennek ellenére, akadnak jó páran akik mégis vonzalmat éreznek a színház iránt.
Gál Csanád az osztálytársam. Ő amikor hívom jön, ehhez kétség sem fér.
Pont emiatt gondoltam, hogy mint egy néző írjon rólunk. És Csanád írt...

Nem is emlékszem pontosan, hogy mikor lehettem a Fészek Színházban először. Úgy körülbelül 3 éve volt, hogy Andris mesélt az osztálynak a színház létezéséről. Nem is kellett sok, az osztályfőnökünk máris feldobta az ötletet, hogy az osztálynak el is kéne mennie, hiszen úgy se művelődünk eleget.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fekete pulóver. Volt neki kapucnija és még egy kis felirat is ékesítette a hátát és a bal ujját. A felirat így szólt: YOU MAKE ME FEEL HAPPY, WITH A SMILE! Ez nagyon megtetszett egy kislánynak, akit Gabinak hívtak és megvette őt. Sokáig hordta, majd megunta. Így került a Fészek Színház jelmeztárába.

Elérkezett ez a nap is. Remélem, nektek legalább annyira gyorsan, mint nekem!

A mai napra még egy érdekes mesélnivalóm van, aztán átadom a stafétát.

Cziczó Attila megígérte, ha leérettségizem - kezdetben még az is feltétel volt, hogy jól, ám szerencsére ez már nem fontos -, akkor az lesz a jutalmam, hogy egy olyan darabot csinálunk, amilyet csak akarok. Ha a szöveget is én akarom megírni, akkor azt is én írom meg, ha csak a témáját mondom meg, akkor Attila írja meg, ha rendezni akarom, akkor csak rendezem. Szóval szabad kezet kaptam. Még mindig nagyon örülök ennek az ajándéknak, és sokaknak el is mesélem. Nagyon várom már. Igaz, hogy az érettségi odébb van még, de már gondolkozom, hogy mit is szeretnék. Vajon mi legyen a téma?

Ennek a kérdésnek a megválaszolása, nem egyszerű. Megválaszolásához, kérem kedves olvasók, kössék be magukat. A múltba, és a jövőbe utazunk!

Ókori Görögország. 
A színház bölcsőjében járunk. A színház a kezdetben, nem kizárólag a művészettel van összefonódva, hanem a politikai élettel is. Színházba járni, a polgárság egy nagy kiváltsága. Természetesen nem kötelező. Viszont kimaradni a színházból, egy szociális öngyilkosságot jelentene. Az ember kimaradna minden fontos eseményből, a politikai életből, és a kultúrából. A színház a társadalmi élet egyik alapköve volt, szerepe kulcsfontosságú volt az ókori Görög civilizáció felemelkedésében. A színház integrálásának oka a hétköznapokba egyértelmű volt. Az emberek közösségi lények, szükségük van más emberek társaságára, közelségére. A színház ehhez egy kiváló alapot nyújtott. Külső hatások hiányában, a színházat használták, mint közönségi médiumot, onnan származott szociális "súrlódásuk" kiindulópontja. Viszont a színház, csak az állampolgároké, a művelt réteg kiváltsága volt. Jelentősége kulturális és társadalmi szempontból létfontosságú.