Először az volt, hogy Attila meg Ancsi azt mondta, hogy két csapat lesz. Ancsié, meg Attiláé. És mondtak róla mindenfélét. Én meg, hogy: „Akkor most ezek a bénák? Vagy a tehetségesek? Akkor én most a „rosszabb” csoportba kerültem.” De aztán gondoltam, hogy biztos nem.
A táborban meg már azt gondoltam, hogy menni fog ez. Valahogy csak tudtam. Aztán meg volt feladat, amit meg kellett csinálni, én meg megpróbáltam inkább úgy csinálni, ahogy jobban értek hozzá. Szóval meginterjúvoltunk mindenféle embereket, felvettük, hogy mit gondolnak, és összevágtam. Most nem mennék bele, nyílván gondolhatja mindenki, hogy mindenféle vélemény volt. Ide sajnos nem tehetem ki, de jó volt. (Ja meg kellett egy kicsit olvasni is…)
Aztán elkezdődtek a próbák. Jöttek újak persze, volt, aki már a táborban, volt, aki később. De összeállt a csapat, sőt, szerintem már eleve össze volt állva. Elkezdtük, egy percig sem éreztem, hogy nem jó, amit csinálunk, egyszerűen csak azt, hogy mást csinálunk, mint Attiláék. Ennyi, mindenkinek más kell. Ez egy színház, nem egy SZÍNHÁZ.
A magyarokról fog szólni az előadás valahogy. Még nem tudunk semmit, de érdekes lesz. Talán a legjobb, ami valaha volt. Szerintem, aki majd megnézi a Romantikát, majd megnézi a mi csoportunk előadását, az nem fogja azt gondolni, hogy: „Na, ők a rosszabb csoport”. Legalábbis remélem. Haladunk előre, ahogy kell.
Jó itt lenni. Jók az emberek, jó mindenki. Nincs „fölösleg”. Akinek nem itt a helye, az elmegy, akinek igen, az marad. Úgy érzem, igazi csapattal vagyok körülvéve. Ilyen még nem volt ennyire konkrétan, és nem tudtam, milyen jó.
De ne csak dicsérjem magunkat: Sokat kell tanulnunk, meg akarni kell, meg van, hogy vannak gondok, de előfordul mindenhol. De ennyi, most mit kell még mondanom? Gyertek el tavasszal, aztán majd nézzétek meg az előadásunkat. Addigra már lesz talán sztorija is, meg végleges címe, meg ilyenek. Addig meg gyertek el, nézzétek meg a többit, mi meg addig csináljuk, amit kell, és jól érezzük magunkat. (Van, aki nem? Az most szóljon…)
