Első (kő)színházi évadunkban  – amely 2010. június 21-én indult, s 2011. június 4-én ért véget  – 57 előadást tartottunk, ebből 46 saját, 11 befogadott produkció. Ez 1768 nézőt jelent a Jemolban. 7 alkalommal vendégeskedtünk (Kazincbarcika, Szeged, Kapolcs, Merenye, Budakeszi, Aszód, Vasvár) kb. 800 néző előtt. 

tovább »

2011. június 4. - Iluska vs Gyöngyöspatak. (Fészek évadzáró.)

A főpróbán tudatosult bennem, hogy hoppácska, én is szereplője vagyok ennek a vállalkozásnak! És tényleg. Karaktere(em)építés(é)ről így nem nagyon beszélhetek, hiszen eddig csak lábatlankodtam a színpadon. A lényeg, hogy megvan: csehovi fizimiskába bújt igazságosztó herceg, aki a falu szülötte. Remek! Pofátlanul játszhatom azt, akinek nincs meg az egyénisége. Kaméleon.

Lonácska – Kiss Boglárka

A mai próbán az első dolog, amivel szembesültem, hogy már csak egy hét van hátra, de az előadás vége még nincs kész. Viszont kézbe kaptuk ma az egyetlen megírt jelenetet „Pletyka” címmel, ami annyira jól sikerült, hogy azt hiszem nehéz lesz túlszárnyalni az előadásban.

Aztán kiadta Ancsi a feladatok: két tánc. Egy a fiúknak, Zsófival (Ilka) együtt, aminek Ilka-titkáról kell szólnia és poénosnak kell lennie. A másik a lányok tánca, amibe ugyan beszállnak a srácok is, de igazából annyi a szerepük, hogy ülnek. De ezt csak mi lányok próbáltuk, a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy két lány hiányzott a próbáról, de szerencsére akiknek „párkapcsolata” van a darabban azok, mi ott voltunk.

Lonácska is újra vadmacskás lett. Nagyon nehéz volt a helyzet, mert olyan jelenetre készültünk, ahol Ilus (Lonácska legjobb barátnője) bekavar Lonácskának, és mégis inkább a férfiért küzdenek, minthogy felismernék, hogy a barátságuk fontosabb. Ez mindkét lányt eléggé jellemzi, hogy amit akarnak azt nekik meg KELL szerezniük és nem idővel, hanem MOST. A fiú persze élvezi a helyzetet, miközben a lányok kihasználják Ján naivitását és kíváncsiságát. Ehhez is nagyon ért ez a két fiatal nő. És persze az elmaradhatatlan cicaharc sem maradhat ki. 

Miután végignéztük az összes kis bemutatót, megint pihentünk egyet, majd olyan fél 11 felé következett (már a Vasvári csoport becsatlakozásával, akik, szegények, lerobbantak, de megmentettük őket) a fáklyás felvonulás. Képzelem, hogy örülhettek a helyiek annak az 50-60 dühöngő őrültnek, akik éjnek idején ordítozva, fáklyákat lobogtatva menetelnek végig a falun („ESTE HATKOR ELŐADÁS A MŰVHÁZBAN!”). Ezután visszamentünk a művelődési házba, és néhányan eltettük magunkat másnapra.

Mivel a mai próbát munka miatt kihagytam, ezért én nem tudok beszámolni hasonlóan szövevényesen ellentmondásos szálak szövögetéséről, de azt hiszem sikerül majd még megfejelni az eseményeket, amikor Jancsit is valahogy belekombináljuk ebbe a sok mindenbe.

Lonácska kavar Jánnal, sőt még más pasival is, amit Ilus pontosan tud – sőt azt is, hogy kivel. Éppen ezért – hogy megszerezze a srácot – célozgat erre Jánnak, hogy észrevegye: ennél a csajnál ő sokkal jobbat érdemel. Ilus és Lonácska riválisok, ha úgy tetszik, de vajon ha nem ugyanarra a srácra vágynának, akkor barátnők lennének? Esetleg legjobb barátnők? Vagy egyébként nem is tudnának egymásról? Hiszen bár lenézi a lányokat, Lonácska az egyedüli, akit emberszámba vesz: méltó ellenfél a számára. Érdekes egy kapcsolat.

Teljesen modern, gazdag, elkényeztetett, felsőbbrendű lány lett – ennek ellenére szerintem jól ki fogok jönni vele, bár tényleg másképp fest, mint az elején. Álművelt helyett tényleg műveltre szeretném formálni, aki a többiekkel szemben felsőbbrendűnek képzeli magát és még sznob is. Nem is tudom miért, de valahogy így alakult. Most ehhez van kedvem. Mi történne, ha jönne egy srác, aki iránt tényleg képes valódi érzéseket táplálni? Akkor is a látszatra adna, vagy képes lenne feladni önhittségét és túllépni önmagán? Hm.

Túl vagyunk hát az első próbán. Elkezdtük. És ahogy ti sem, úgy még mi sem tudjuk mi lesz a vége, nem csak, hogy hogy fog kinézni az előadás, de azt sem, hogy mit, illetve kit fogunk játszani. Ezt fogjuk kitalálni az elkövetkező pár hétben, ha van kedvetek tartsatok velünk.

Én a tipikus „plasztik” cicát választottam, a magamutogató lányt, aki mindenkit csábítgat. És mire megtaláltam a hozzá illő ruhát el is telt az idő, nem is gondolkodtam a bemutatkozón. Gyorsan kitaláltam, szöveg nélkül, nem akartam beszélni benne. Megmutattam, aztán megbeszéltük.

Szanaszét érkeztünk a X. Jubileumi Színjátszó Fesztiválra. Tizenheten. Vonattal, kocsival, gyalog, hangosan, halkan, Hegyhátosok és Fészkesek.

Ahogy odaértünk, mi (Vera, Zsani, Nanni, Máté) még nem tudtuk, hol fogunk aludni, mivel minket külön házban szállásoltak el! Megnéztünk egy előadást, azután a ház tulajdonosa meg is mutatta a szállásunkat. A házról annyit, hogy jó tévé volt benne... De a lényegen semmi nem változtat, mert így is nagyon kedvesek, hogy ezt elintézték (csak) nekünk!

Elég sok előadást sikerült megnéznünk, ami a viszonyítás miatt jót tett. Voltak minőségi előadások, és voltak kevésbé jók, amiken sokat nevettünk (jobb esetben). Ilyet és olyat is látni kell. Lehet belőlük tanulni. Csak vagy úgy, hogy mit, vagy úgy, hogy mit ne.

A kezdet. A vég (ami a kezdet). Meg ami közte van. Hogyan jutunk el a kezdetből a kezdetbe? Az élet. Misztérium. Életmisztérium. Jung. Ember. Férfi. Nő. Kapcsolatok. Közösség. Párkapcsolat. (Szerelem?) Sztereotípiák. Klisék. Karikatúra. Felnagyítás. Elnagyolás. Élet. Játék. Szimbólumok. Szöveg nélkül. Mozgás  (nonverbális kommunikáció). Vissza a gyökerekhez. Rólatok beszélünk. 

Ezeket gondolom, amikor az Iluska2-re gondolok. Ezt szeretném megmutatni vázlatokban. Felrajzolni egy kontúrt, amit ki lehet majd színezni. Hogy ezt ki, mikor, hogyan teszi meg, már az élet dolga. Elindítani egy gondolatsort, tipikus helyzeteket rajzolni, megoldás helyett kérdéseket kelteni. Ezt szeretném. Szöveg nélkül, mert szövegelni (majdnem) mindenki tud. A szavakon túli önkifejezés izgat. Meg tudjuk-e csinálni? Tudunk-e öt hét alatt, öt próbával megmutatni valamit a gondolatainkból? Máshogy, mint eddig. Úgy, hogy közben játszunk. Magunkkal, a csoporttagokkal, a nézővel. Mert játszani jó. Játszva alkotni még jobb.

Meg azt is gondolom, hogy nem lesz ez másabb, mint az élet maga. Játék. Emberek jönnek-mennek. Élnek. Problémákkal, helyzetekkel, érzésekkel. Egy faluban. Szereplők jönnek-mennek. Hol próbára (nem), hol díszletet építeni (igen). Élnek. Élünk. Egy színházban. Azt tudjuk csak megmutatni, amik vagyunk. Vagy amivé lettünk. 

Meg még azt is gondolom, hogy évad vége felé felszabadulni kell. Örömmel együtt lenni. Kell a feloldozás. A fala(in)kat ledöntő fergeteges befejezés. Remélem így lesz.

És a karakterépítésről még nem is beszéltem....... 

április 16.

Már rég túl vagyunk a főpróbán, premieren és ezzel az utolsó előadáson is. Az első közönség előtti előadáson több az izgalom, több volt a feszültség, ami meg is látszott a végeredményen, de hát ettől főpróba a főpróba. Én is benne hagytam még egy-két átgondolatlan momentumot – például, hogy a közönség tapsolt az utolsó képnél az egy nagyon amatőr hiba volt, de aztán ezt megoldottuk.

A legjobb az egészben a két előadás közötti különbség volt. Míg a főpróba egy izgulással és apróbb hibákkal tűzdelt, korrekt előadás volt, addig a premier egy lelkesebb, élettel teli játék volt. Ráadásul pontosan, sokkal jobban figyelve, mint addig bármikor. Ez nagyon megdobta az előadást, ráadásul úgy, hogy még esélye sem volt összeérnie az előadásnak, biztossá válnia és azt hiszem a színészek is csak most kezdték el megszeretni. Innen csak feljebb ívelhetne.

Ívelhetne, hiszen mint írtam nem fogjuk tudni többet játszani. Persze csak ebben a formában – a gyárcsarnokba hétköznaponként kicuccolni és vissza rengeteg erő és energia, ráadásul ahogy hűl a levegő ott is úgy lesz egyre hidegebb. Úgyhogy a dolog úgy néz ki, hogy szeptemberre elkészítjük a stúdiószínpadi változatát és bent, a színházteremben fogjuk játszani. Az lesz egy izgalmas feladat: egy olyan előadást, ami igyekezett ebből a létező, tárgyakkal teli térből táplálkozni újra létrehozni egy teljesen üres, fekete szobában. Megvannak az újabb kihívások.

Meg persze vannak még bőséggel, ahogy tanulságok is. Például a szöveget egy picit át kell dolgozni szeptemberre, mert nem jönnek ki tisztán bizonyos dolgot – a vége egy kicsit slendriánra kerekedett. Szeretnék új, de sokkal célzatosabb feladatokat találni a többieket – azt hiszem most egy kicsit sokat adtam és vártam el egyszerre olyan dolgokat, amikbe hivatásos színészeknek is beletört volna a bicskája. De lesz időm újra átgondolni, újra felépíteni, találni hozzá egy teljesen másik formát, hogy szeptemberben egy teljesen új előadást láthassatok. Mert az lesz. Ez lesz a következő évad első bemutatója.

Akkor majd újra jelentkezem, talán Zsófit is rá tudjuk venni arra, hogy feltámassza saját naplóját és talán én is sűrűbben jelentkezem és talán pár kulisszatitkot is megtudtok. Például, hogy az addigra meglehetősen régi eseménnyé váló West Balkánt mi fogja felváltani az előadásban.

2011. április 21. - Káélet

Mivel előző nap megbeszéltük, hogy négy órára jövünk, mindenki időben meg is érkezett. Kicsit leültünk, rápihentünk az előadásra. Végigmondtuk az összes szöveget (jó rég volt már ilyen), aztán megérkezett Erzsike is, úgyhogy mehettünk sminkelni. Szerettem volna, ha nagyon jól sikerül ez a búcsúelőadás, mert nagyon sok mindent köszönhetek a Káéletnek: nagyon jó és legjobb barátokat, felejthetetlen élményeket, sok szép emléket, amiken mai napig elmosolyodom, ha eszembe jutnak és egy csodás társulatot. Attila is elmondta az előadás előtt, hogy voltak mélypontok, de mindig kijavítottuk őket, és próbáljuk pozitívan nézni a dolgot. Nem eltemetjük a darabot, csak továbblépünk. Majd lesz más.

Fél hét körül beültünk a színházterembe. Attila meglepő jókedvvel gitározgatott különféle dalokat, mi meg a lányokkal csak ültünk, majd végigcsináltuk a szokásos titkos rituálénkat, hogy jól sikerüljön az előadás. Az előző Szandra is eljött, ezért még a szokásosnál is jobban izgultam. Hat óra ötven. Utolsó pisilés, utolsó sminkigazítás, és utoljára felcsendül Henry Lee dala… Vagy mégsem?

2011. április 21. - Káélet

Négy körül érkeztem a színházba, nem sokkal utánam megjöttek a többiek is. Öt körül aztán összemondtunk minden szöveget, mert rég játszottunk már. Hatkor átöltöztem, aztán meghallgattuk Attila darabtemetésre szóló beszédét. Sok pozitív dolgot mondott, jó volt hallani, amikor azt mondta, hogy magával az előadással meg volt elégedve, de tudtuk, hogy ez lesz az utolsó. Legalábbis akkor még úgy volt. Aztán Andrissal irány az öltöző, a lányok lent maradnak a helyükön. Szól a megszokott zene, várunk, én meg a szokásosnál kicsit jobban izgulok, talán mert az utolsót szerettem volna nagyon jól megcsinálni. Hét után nem sokkal aztán jön a közönség, miután elfoglalják a helyüket, mi is bemegyünk.

április 12. kedd

Tartottunk egy összpróbát, fények, jelmezek nélkül, csak a nagyon szükséges zenéket bejátszva. Soha nem fogom mondani, hogy kész vagyunk, mert azt hiszem soha nem fogom azt érezni, hogy ennek a munkának vége. Sokat lehetne rajta még alakítani és szeretnék is még pár dolgot kipróbálni. Jancsinknak például csak ma lett pólója és most már köbö úgy néz ki, mint egy divatos mai fiatal, csak még az előadás elején meg lesz spékelve egy igazi subával – vagy arra hasonlító kabáttal. Szóval senki nem panaszkodhat, hogy nincs itt János vitéz, van, csak kicsit másképp néz ki.

És a szerepével is mindenki dolgozik, még ezen a hét közepén tartott, minden ideális körülményt mellőző próbán – például ideges voltam, mert az egyik lámpát tartó gépet teljesen elfordították (nem tudom, hogy lesz világítás) – is megvoltak a karakterek, szándékok, sőt új dolgokat is láttam a színpadon. A színészek részéről pont ott tart a dolog, ahol kell tartania, ahhoz, hogy ha minden jól megy, akkor a premierre minden klappoljon. Nem ártott volna még pár próba, hogy rendesen összeérjen, de ha mostantól – hogy már mindenki tudja a saját dolgát és biztos is benne – elkezdenek egymásra figyelni és egymásból építkezni, akkor remek kis előadás lesz ez. Viszont az egész kezd egy olyan állapotba kerülni, hogy azon gondolkodom a próba óta, hogy kihúzom az egész világítást, megtartjuk a neonokat, valamint egy olyan beállítást, amikor minden meg van világítva, néha csinálunk egy sötétet és kész. Nem éreztem, hogy hiányzik az a plusz hatás, amit a jól belőtt fény kelt. Szerintem fölösleges még ezzel is pluszba hatni a nézőkre – van benne elég ilyen elem – és működik a fény nélkül is. Nehéz megítélnem, mert közben egyszer láttam rendesen fénnyel, akkor is csak oldalról. Még morfondírozom rajta – lehet, hogy kipróbáljuk így, aztán meglátjuk.

A másik amivel még nem vagyok megelégedve az a befejezés előtt bulijelenet. Találtunk hozzá egy új zenét – a többiek remek ötletet adtak –, de még mindig nem olyan erős és váratlan, mint amilyenre én szeretném. Közben ezt úgy kell átalakítani, hogy lassan bemutató és nem akarom egyik színészre se a frászt hozni, hogy olyat kell csinálnia, amit el fog felejteni. Úgyhogy ezen még dolgozom. És még szívem szerint annyi mindennel szöszölnék még, hogy tisztább és pontosabb legyen az előadás és hogy a színészek is minél magabiztosabban lehessenek kint a színpadon. Bár azt hiszem így is túlléptük a munkabemutató kereteit.

Most nem írtam dátumot, az utolsó próbanapló óta eltelt 2-3 hét, ami alatt sokat dolgoztunk, szinte el is készült az előadás. Sőt azóta túl vagyunk egy színházban alvós, végigdolgozós hétvégén, megvagyunk minden jelmezzel – na jó még Jancsinak nem sikerült találni pólót – van zenénk – bár ebben a pillanatban is vacilálok pár számon – és van világításunk is. Mindez összedolgozva a gyárcsarnok meglehetősen monstrum gépeivel, tárgyaival és nem valami idillikus hangulatával, azt hiszem egészen érdekes előadást sikerült összehoznunk.

Az elmúlt időszakban heti két-három alkalommal jeleneteztünk, volt hogy hat órát, volt hogy csak kettőt, ki, mikor, hogy ért rá – és kisebb-nagyobb konfliktusokkal, de végül sikerült alkalmazkodnunk egymáshoz, talán nem is olyan sok lemondással, ami azért elengedhetetlen, ha előadást csinálunk. És már kevesebb, mint egy hét és premier.

A legnehezebb az volt, illetve ami igazán nehezített a dolgon – azon túl, hogy életemben nem csináltam még ilyet, hogy sokan dolgozunk együtt stb. – , hogy egyben, egészben, először szombat éjjel láttam az előadást és úgy dolgozni, jeleneteket összetenni következetesen, hogy kizárólag a fejemben van meg egy gondolat, hogy mit akarok, de ehhez képest minden képlékeny – még ma is húztunk ki szövegeket – igazán nagy kihívás. Ehhez képest sikerült következetesnek maradni. De többen mondták már, hogy magasra került az a bizonyos a léc. Ebben van valami, viszont így lett izgalmas a munka.

Hogy kinek mi jön át azokból a kérdésekből, amiket szerettem volna feltenni, azokból a helyzetekből, amik még ha nagyon bújtatva és nagyon játékos formában vannak benne az előadásban, de létezőek, azt nem tudom. Nem tudom mennyire sikerült nem csak történetileg, de dramaturgiailag is következetesen felépíteni az előadást, hogy mindenki azt és akkor csinálja, amikor neki ott és akkor azzal dolga van. És azt se tudom, hogy ezt a gyárjátékot mennyire sikerült összehangolni a János vitézzel, valamint egy januárban történt budapesti tragédiával – direkt nem írok erről többet.

Az időt is sikerült pontosan belőni: régen még írtam, hogy egy egy órás előadást szeretnék csinálni – aztán persze felmerült, hogy lehet, hogy hosszabb lesz – és ez egy 5 perces túllépéssel ugyan, de sikerült. De tud lenni másfél órás is, de ez csak attól függ, hogy ki, mikor érkezik meg rá. Azt hiszem egy izgalmas, picit furcsa hangulatú, meglehetősen egyedi előadást sikerült összetennünk egy játékos közösségről, ahol valami félrecsúszik.

De nem beszélek róla többet. Izgalmas munka volt, kihívásokkal teli és azt hiszem sikerült ezt olyan formába önteni, ami számotokra is érdekes tud lenni. Pénteken van a főpróba, arra még van pár jegy, gyertek el megnézni. Lehet, hogy a premier után nem is játsszuk többet.

2011. április 8. - Iskolapélda

Három utánra mindenki megérkezett, jobb később mint soha. Készülődés és hajrá. Érdekes az előadás, a nézők semlegesek, fiatalok.

Apróbb bakikat félre téve az évad utolsó (előtti?) előadása egész jónak mondható. Jó lenne ha még sokáig játszanánk, lelkesen, a kultúrára éhes gondolkodó embereknek. Az üzenet minden magyar (felnőttnek) érdekes és gondolkodtató lehet.

2011. április 7. - Műköröm

Az idei évad utolsó Műköröm előadását Aszódon játszottuk. Odaértünk, kipakoltunk, aztán szembesültünk a nehézségekkel. Gyors „színpad-készítés”, szövegezés, kezdés.

Sosem lehet előre tudni, hogy hogyan fog reagálni a közönség az előadásra, de mindig reménykedünk abban, hogy érdekli őket a mondanivalónk és segítik a munkánkat azzal, hogy figyelnek. Ezt kb. a nézők 5%-ától kaptuk meg, így elég nehéz dolgunk volt. A folyamatos zsibongás közben nem könnyű arra koncentrálni, hogy ne csak eldaráljuk a szöveget, hanem próbáljuk hozni a karaktereinket is. Mindannyian igyekeztünk csendet teremteni úgy, hogy bizonyos szövegrészleteket erélyesebben mondtunk, hol több, hol kevesebb sikerrel. Az 1-2 perces csendek igazi felüdülésnek számítottak…

Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy mindenki a maximumot hozta és bármennyire is zavart bennünket ez a helyzet, nem hagytuk, hogy befolyásoljon. A szokásos bakiktól eltekintve azt hiszem megoldottuk a feladatot és azért a 4-5 nézőért, akik képesek voltak velünk együtt koncentrálni, megérte teljesíteni a „küldetésünket”.

Katt!, és tölts!

Köszönjük.

Vegyes érzésekkel, hiszen rengeteg előadásunk volt első "repertoáros" évadunkban, másfélezer néző látogatott el hozzánk, csak a szakma... az nem figyel ránk. Fontos ez? Még nem tudjuk. 
Búcsúzunk a 'Káélettől', végigcsinált (még) egy évadot. A 'Műköröm' és a 'Gyenge vagyok' folytatja a következő évadban is. Az 'Iskolapélda' jövője még kérdéses, sok szereplő, sok amatőr műkedvelő, nehéz lesz újra összerántani őket. Pedig egy barcikai nyár jövőre, az tetszene!
Búcsúzunk a Fact Színpadtól, a Kontyfa Színpadtól, a Hegyhát Színpad átalakul, de Bugyin újra van "hetedikes" Fészek Színpad. És nálunk, a Jemolban, erős a diákcsoport, alakulgat a 40+ alakulat, és leraktuk alapjait egy igazi színháznak. Egyre többen néznek be hozzánk - nézőként, játszóként egyaránt. Hm. 
Lehet utánunk csinálni!
(Májusban-júniusban vendégelőadásainkkal és munkabemutatóinkkal azért még nyitva tartunk!)

április 7. csütörtök 17.00 MŰKÖRÖM (Aszód) 
április 8. péntek 17.00 ISKOLAPÉLDA
április 15. péntek 20.00 PS: Iluska [ILUSKA1]
április 16. szombat 20.00 PS: Iluska [ILUSKA1]
április 19. kedd 18.00 SZÍNPADIÁK (Hegyhát+Fact)
április 20. szerda 19.00 GYENGE VAGYOK 
április 21. csütörtök 19.00 KÁÉLET

www.cziczo.hu/feszekszinhaz/

Update: mégis műsoron marad a 'Káélet'.

2011. március 30. - Műköröm

Húú… régen volt már Műköröm előadás, de ahhoz képest a szövegösszemondás egész jól ment. (Csak úgy mellékesen, a premier több mint egy éve volt: 2010. 03. 13.) Vártam is ezt az előadást nagyon, mert szeretem ezt a darabot. Boldog és izgatott is voltam, mert eljött az osztályfőnököm és az osztályom egy része is. 

Az előadás előtt még boldogabb lettem, mert eljött Erzsike, a sminkesünk, és Ő engem még nem sminkelt, de amikor végzett az alkotással nagyon tetszett az eredmény. Köszönöm!

Az előadás picit „izgulósan” kezdődött, mert tudtam, hogy olyan emberek ülnek a nézőtéren akik számomra fontosak. De ahogyan ment a darab „elfelejtettem” izgulni. Szegény Nanninak, mint mindig, rohannia kellett az átöltözéssel, s még a harisnyája is elszakadt… Verának a ruháját megint szépen megtűztem, Andrisnak pedig szépen a fejére kötöttem a „pincérkendőt”. 

Az előadás után úgy éreztük a többiekkel, hogy a közönség nem volt túl aktív, de mi jól éreztük magunkat, és szerintünk jól sikerült az előadás, és ezért is nagyon boldog voltam. Az évadban sajnos már csak két Műköröm előadás van tervezve. Remélem ez a darab jövőre is méltó lesz arra, hogy bekerüljön a műsortervbe!!!

Első hazai évadát zárja le hamarosan a Fészek Színház. Az egy éve otthonra talált amatőr társulat izgalmas, küzdelmes, de legfőképpen tanulságos hónapokat tudhat maga mögött.

Március 28. - Iskolapélda

Hat után pár perccel már a függöny mögött vagyok. Mellettem Máté, Zsófi, Vera, Ján, és kissé alulöltözve Attila. A másik oldalon Tamás és Nanni. Odakint megszólal Bandi sípja. De nem. Ő akkor már nem Bandi, hanem Erős Pista. Én sem Dédé vagyok már, hanem András Zoltán, informatikus. A nézők elfoglalják a helyüket, és kezdődhet az előadás. Az első jelenet lemegy, mintha kicsit lassan akarna beindulni, de aztán végül sikerül neki. Nekem meg szerencsére sikerül az összes szövegemet elmondanom. Csak mert volt már rá példa, hogy nem így történt. A kiszemelt nézőm (igazából nem én döntök, hanem ő maga, azzal, hogy középre ült) ezúttal is engedelmesen fotózza le a tanári kart. Aztán buli, végül irány haza. Ilyenkor van a legkevesebb időm. Kiviszem az asztalt, épp hogy ki tudom venni a zsebemből a fényképezőgépet, hogy ne legyen nálam fölöslegesen, és már újra színpadon vagyok. Jön a nagyjelenetem, az informatikaóra. Itt sincs gond, nincs tévesztés, Máté szorgalmasan küldi hátulról a Nem!-eket. Aztán bejön, és eltávolít a színpadról, közben azért még elmondom a monológomat. Nem sokkal utána Lacika vagyok. Ő talán a legkönnyebb karakterem. Probléma most sincs, kitoljuk Beretvát, aztán hátul halkan átmegyünk a másik oldalra. Ez után nagy szünet jön, jöhet egy kis lazítás, aztán az első felvonásból már csak a tantestületi ülés van hátra. Elénekelhetem Tom Waitstől a Little Drop of Poison-t? Nem, még nem. Akkor irány az öltöző.

Március 16-19 - szerda-szombat

Úgy tűnik a heti célkitűzésem sikerült: feltettük rendelkezésszerűen az előadásnak több, mint a felét, alakulgatnak a jelenetek és én is kezdek belejönni a rendezésbe. De a kevés szereplős jelenetekkel érezhetően és láthatóan jobban haladunk, mint a nagy csoportosakkal. Nekem még nagy fegyelemre, figyelemre és türelemre van szükségem ahhoz, hogy jól tudjak dolgozni.

A jelenetek úgy haladnak, hogy először összeolvassuk őket, aztán elmondom, hogy melyik szereplő min megy át az adott jelenetben, mi fut végig a fejében, mi a gondolatmenet, amit képvisel, aztán még összeolvassuk majd betesszük valahogy a csarnokba. És ez egy nagyon érzékeny helyzet. Párhuzamosan zajlik az előadásban több minden: más megy a szövegben, a szereplők között és megy látványban is, mindez viszont, ahogyan a szereplők viszonyai is ebbe a gyárcsarnokba vetülnek ki. De az, hogy ez igazából hogy van, hogy működik jól, ennek kifejezéséhez mi a legjobb játék, ez csak ott és csak akkor tud megszületni. Bár én otthon végigelemeztem az összes karaktert és elemzem folyamatosan, ahogyan a jeleneteket is, ahogyan az előadás egészét is, azt, hogy az hogy fog kinézni a színpadon, azt nem lehet egy íróasztal fölött ülve kitalálni. Akkor jöhet létre az a számomra nem túl szimpatikus helyzet, hogy mi mint alkotók megmondjuk, hogy ti nézők mit gondoljatok. Nem. Mi csak felépítjük ezeket a szerepeket, átgondoljuk, hogy mi zajlik a történetben, aztán ezt az egészet egy játékos formába bújtatjuk, amit nektek vissza kell fejteni. Hogy mit jelenthet. Úgy, hogy egy-egy adott dolognak nincs egyetemes jelentése, mindenkinek más, lényegét tekintve persze hasonló, de mégis változó – ahogyan mást jelent egy könyv is valakinek.