Hogyan készült a HUN VAGYUNK? A témával kapcsolatban már nem tudom, hogyan forgatni a szavakat, hogy még mindig érdekes legyen. Talán ha összekeverném a betűket, vagy fordítva írnám le őket, vagy csak simán az is elég volna, ha visszafelé haladnék a történésekben. Igen, ez lesz az.
Avagy, mikor még sötét volt a középkor
Egyszer volt, hol is volt, talán nem is... DE! Volt, van, lesz! A tudás hatalom, és nálam van mindkettő. Persze, hogy enyém mind a kettő. Mert ha az egyik nálam van, nálam van a másik is. Értitek? Dehogy értitek! Vissza a gyökerekhez!
Rólatok beszéltem, gyökerek!
2013. február 26. - nem/más
Életem szerepe a koldus! (Klub Rádió szinten meg pláne!) 6,5 másodperc a színpadon, nyíltszíni kacagás, és fontos filozófai megfelelés: ez a sarki harmonikás koldus története a nem/más-ban. Tegnap valahogy nem sikerült. Mert Tóth Guszti (Andris az előadásban) elmotyogta a bemutatásomat, így a nyugdíjas nénik egyike félhangosan megkérdezte a mellette ülő fiatal lánytól: "Ez meg kicsoda volt?"
A Fészek Színház immár második alkalommal - tisztelegve a színházcsinálók és színházrajongók előtt - az idei Színházi Világnapot is 168 órában ünnepli meg. Lesz premier, darabtemetés, régi- és új, diák- és felnőtt előadások, dráma, komédia, abszurd, hajnalig vendéglátó [spec.] színházak éjszakája: minden, ami a "deszkákon" elképzelhető...! (És nagyon-nagyon olcsó színházjegyek!)
Egyetemista vagyok. Most vettek fel. Fel. A nagyvárosba, vidékről. Tili és Márta segítettek. Városi lányt csinálni belőlem. Sikerült? Bizonyos szempontból nézve igen. Megtanultam, hogy önállónak kell lennem, hogy csak magamra számíthatok és hogy a céljaimét küzdenem kell. Mert régen nem ilyen voltam...
2013. március 23-án indul útjára „Hun vagyunk?" c. előadásunk. Finis előtti összegzés következik.
Nyem széretném húzni az ídőt, még kértek éngem, hodzs írják á készűlő dzárábunról. Nékem tétszik áz égesz, én szérétem ézt és á tásoságot ís. Péter á rendezőnk, nádzson jó réndéző. Én míndenben edzet értek véle. Hiába vádzsok más mint á többiék, vádzsis orosz, mí edzs nágy csálád léttünk, télé más és más énbéréket. Á dzáráb összé áll vádzs nyém, itt nyem áz á lényeg, hánem hogy édzütt ledzen á csápát. Jó cspt léttünk, pérszé vánnák póblémák sírás, névétés, de én náádzson szérétem, és há kész, rémélem tí is fogjátok. Kövéssétyék minkét és megtudtok míndent. Médzek ís mért készülők á próbára, lész édz méglépétésem Péternek. Dászvidánjá, dé ténylég!
"Én már gyenge vagyok." Jelenti ki az új jövevénynek az idős hölgy, aki számára egy szem gyermekénél csak egyvalami fontosabb: önmaga.
"Gyenge vagyok." Hangzik el nem sokkal az életében sorsdöntő rádöbbenés előtt a középkorú férfi szájából a mondat, aki 40 fölött van már, de még mindig az anyjával él, saját menedékvilágában, a mozgóképekben, elvarázsoltan, húsz éve öngyilkos apja árnyékában, folyton a végső elkeseredés szélén, kötéllel a nyakán.
"Gyenge voltam." Summázta magában a fiatal lány, miután hónapokig tartó tervezés után, hosszú hetekig ügyködött azon, hogy 'inkognitóban', életükbe befurakodva, biológiai apját és annak anyját megbosszulja, miután rájött, hogy csakis ők lehetnek felelősek azért, hogy 1988-ban, a vele állapotos, akkor még csak 20 éves édesanyja magára maradt és a néhány hónap múlva születő kislánya egy életre megfosztva érezte magát egy igazi édesapától.
Egy asszony. Egy férfi. Egy lány.
2013. február 24. - Romantika
Vasárnapi előadás, vagyis ezt azt jelenti, hogy tizenhét órakor kezdünk. Becsapósak az ilyen napok, mert az ember ránéz az órára és azt érzi: „ó még csak tizenhatot mutat az óra, akkor még van idő a kezdésig, hisz este hétkor kezdünk!" Nem nem, már csak hatvan perc. Ennek ellenére kezdéskor már nem szokatlan, mert amikor hátul vagyunk, egy másik óraszámításban telik az idő. Amíg a nézőkre várunk, hogy beüljenek és hogy mi lemehessünk az öltözőből, az örökkévalóságnak tűnik, de az előadás egy szempillantásnak.
Vargháné
2013. február 23. - Romantika
Zártkörű előadás. A darab tökéletessége és zsenialitása mellett, azt hiszem, az én személyem is döntő volt, hogy a Be Happy Nyelviskola tulajdonosa úgy határozott, hogy megvásárol egy teljes előadást az iskolában dolgozók és tanulók részére. Miért is? Mivel az édesanyám ez a személy. Nyilván befolyásolta a tény, hogy lánya is fészkes, de beszélgettünk a darabról, és a mondanivalóját meglehetősen fontosnak tartotta. Továbbá azt is elmondta, hogy nagyra értékeli azt, amit mi itt a Fészek Színházban csinálunk, és fontosnak tartja azokat az értékeket, amiket mi közvetítünk a világnak. Hm...
Toldi Andrissal és Tyroler Tiával
Közel félévig azzal "szórakoztunk", hogy az egész társulat főszerkesztősdit játsz(hat)ott. 22 hétig tartott a kísérlet, s mellékhatásként megíródott 230 blogbejegyzés. Hogy miért akkora cucc ez? Mert megmutatta, hogy miről is szól a fészekszínház: tapasztalni, tanulni, átélni, megélni, kiélni és megismerni. Mindent!
Én S.Andi, aki 16 évesen a Fészek Színház legfiatalabb tagja vagyok, búcsúzom az olvasóktól és a blogszerkesztéstől. Gyorsan elment ez a hét is, akár a többi. Minden nap szuper cikkeket olvashattak/tok. Remélem, többet tudtak/tok meg egy előadás elkészítési folyamatáról!
Larisa is megmutatta, hogy miként gondol a mi kis színházunkra. Szerintem fontos volt bemutatni ezen a héten azt is, hogy egy külsős diáklány hogyan lát bennünket, hiszen a Fészek Színház elsősorban azzal foglalkozik, hogy a fiatal korosztállyal is megszerettesse a színházkultúrát.
Blogszerkesztőként búcsúzom egy időre, de ha nagyon kíváncsiak (vagytok) rám, akkor a „Hun vagyunk?"-ban láthatnak/tok!
Hogyan készül el az előadás? A távoli mélyből előbukkan az ötlet, ebből a drámaíró megírja a drámát, a word kijavítja, a producer összegrundol valamennyi pénzt hozzá, a rendező meghúzza a szöveget, szól a színészeknek, hogy jöjjenek a színpadra, a díszlettervező megálmodja a teret, a jelmeztervező odaadja a ruhákat, a színész megtanulja a szövegét, a rendező megmondja, hova álljon a színész, közösen adnak neki dinamikát, megkeresik a csendek helyét, mindeközben a világosító fényt ad hozzá, a hangos meg hangoskodik, a szervezők ügyködnek, hogy legyen valami bevétel is, majd idővel megérkezik a közönség, 7 óra környékén a jegyszedő beengedi a nézőt, aki a végén tapsol. Ennyi.
Amikor meghallom a fészek szót, általában egy biztonságos, meleg és kedves hely jut az eszembe. Mikor első alkalommal látogattam el a Fészek Színházba, rájöttem, hogy milyen találó is ez a név valójában.
Túl sok tapasztalatom nincs a színdarab-gyártásban. Egyszer szerepeltem színdarabban (ha az iskolai előadásokat nem számítjuk) és ez nem más, mint a színház-táborban készült Romantika. Ezen kívül, most készül a Hun vagyunk? című előadás, melynek szereplője és társszerzője vagyok.
Ez a bejegyzés a „Hun vagyunk?" előadás próbáiról, előkészületeiről szól. Igen.
Keveset tudok a profi színházkészítésről. Valamennyit azért igen, de annyit nem, hogy teljesen átlássam, hogy hogy készül egy nagy magyar kőszínházban egy előadás. Azért elképzelésem van, ami talán a valóságot is fedi.
A rendező kitalálja mit akar megrendezni. Van egy elképzelése, egy terve, egy képe a dologról. Egy szövegkönyv. A színészek kiválasztása. Elvállalják. (Vagy nem.) Az egyeztetések, időpontok, megbeszélések, olvasópróbák. A rendező már tisztább és élesebb képet lát a dologról. Az első próbák. A rendező - esetleg egy kis segítséggel - elkezdi látni a színpadképet. A próbák sűrűsödnek, a színészek - jobb esetben - megtanulják a szöveget, próbákra járnak. Az előadás kezd összeállni mind a rendező, a látványtervező és a színészek fejében.
2013. február 15. - A nép ellensége
Pénteken két hónap kihagyás után játszottuk újra A nép ellenségét. Nagyot csattant! S nem csak az előadás, hanem Szabolcson a könyv is. (Bocsi, Szabi!) Azt hiszem, az eddigiek közül ez volt a legjobban sikerült előadás, de nem attól, hogy ne lettek volna benne bakik és hibák, hanem attól, hogy tényleg lehetett valami a levegőben.
„Nos, ha valaki rövid idő alatt sok derék emberrel
akar ismeretségbe kerülni - mondtam neki -, ennek az
egyetlen módja az, ha fellép velük egy színdarabban."
Ez a mondat (egyik) kedvenc íróm, Kurt Vonnegut jr. Ezúttal ki vagyok c. elbeszéléséből való, ahol a félszeg főszereplők csakis drámahősök bőrébe bújva tudnak teljes, boldog életet élni. És a környezetük roppant mód irigyli őket érte. Ilyesmikért csak érdemes színházzal foglalkozni, nem?
Megboldogult fiatalkoromban rajongó (vagy nem) nézőként fogalmam sem volt arról, hogyan készül el, épül fel egy-egy színházi előadás. Átszellemülten (vagy nem) ültem a nézőtéren, és élveztem (vagy nem). Egyik meghatározó színházi élményem során (Grabbe: Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem, Novák Eszter rendezésében, az Új Színházban, 1997-ben), talán kicsit belegondoltam a háttérbe, ami nem csoda, mert maga az előadás (akkori) formabontóként szintén a hátterekben, több színházi kiszolgáló helyiségben játszódott.
Grabbe: Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem, rendező Novák Eszter, Új Színház 1997
2013. február 15. - A nép ellensége
Nem voltam (vagyok) nagy rajongója Ibsennek. Még A nép ellensége sem tántorított el ellenérzéseim határozott kifejezésének hangsúlyozásától. (De hülye szavak!) És nem értettem, Tamás miért akarja annyira ezt az előadást. De ezen a februári estén valami megtörtént.
Ember lettem.
Dr. Stockmann és apósa
Ezen a héten én fogom szerkeszteni a blogot. Én?! Én S.Andi, aki körülbelül fél éve vagyok a Fészek Színház tagja, és igen sikerült megtapasztalnom, hogy nagyon sok munkával jár egy előadás elkészítése - igaz, még csak most próbálunk a "Hun vagyunk?"-ra, tehát még nem láttam, nem éreztem, hogy milyen, amikor ilyen sok munka/idő után az előadás már készen áll, hogy a közönség előtt megmutatkozhasson.
Én, Sorbán Andi
A következő sorokat szeretett bátyám, Koncsol Tamás írta. Felkérésem célja az volt, hogy egy külső szemponttal is gazdagítsuk a látókörünket. Íme az írás:
/Prelűd/
Ján: "Ezt neked kell megírnod: 'A színházi zenéről, nézői szemmel'. Remélem elfogadod."
Én: "Hmmm.." (Magamban: "nézői szem = laikus = én")
Ján: "Írj szubjektíven, kritikusan."
Én: "Hát..." (Magamban racionalizálok: "A szubjektivitással bajok lesznek, mert ugye 'szűk'... vagy éppen túl tág?")
Egy hangszer sok célt szolgálhat a színpadon. Lehet díszlet, lehet kellék, és persze lehet (ki gondolta volna) játszani is rajta. Adhat zenei aláfestést a jelenetekhez, kifejezhet egy hangulatot, érzelmet, és persze bármilyen szimbólummá, metaforává is válhat. De miért és hogyan került bele a májlájt-ba a zongora?
Számos hálátlan, laikus, rockkon nevelkedett, szimplicista, klasszikus zenei hátérrel rendelkező egyén mondta nekem a következő mondatokat: ”Zenét írsz? Elektrót? Gépen? Az gagyiság! Két gombot nyomsz, és kész! Megírja az magát helyetted!”
Nos, semmi sem lehetne távolabb az igaztól.
Igazából egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz zenét találni egy előadáshoz. Nehéz, mert nem odaillő hangulatú akusztikai behatásokkal se perc alatt tönkre lehet vágni még a legjobb jeleneteket is és persze könnyű: ha az ember tudja mire van szüksége akkor öröm bogarászni a jó hangzásokat, hiszen nagyot lehet így lendíteni egy-egy pillanaton. De mi van, ha az embernek lövése sincs, hogy milyen zenét használjon?
Robogjunk át az elején (úgy életem első felén!) Kilencévesen egy nyári táborban azt találtam mondani a ránk vigyázó akkor már középiskolás lánynak, hogy a Hungária jobb, mint az LGT. Hát… tévedtem. Aztán nekivágtam a zeneiskolának és elkezdtem pöntyögni a billentyűkön. Éneklés a karban, Hobo, haverokkal rock és jazz. A máig megmaradt hang-mindenevés.
Zene és film. Film és zene. Együtt lélegeznek. A zenének szüksége van a mozgóképre, egy klip nagyon sok mindent hozzá tud tenni egy számhoz. A zene a filmben legalább akkora szerepet tölt be, mint a történet, és a párbeszédek. Leforgattam már pár kisfilmet életemben.
A színház nem létezhet zene nélkül. (Nem pontos.) A színház maga a zene. (Majdnem.) A színház és a zene együtt... (Hülyeség.) A színház minden. Így zene is. (Valahogy így.)
Himnuszunk így néz ki "hullámokban"... Mint egy film vagy egy dráma "szerkezete"!
Munkakörömből kifolyólag, sok emberrel beszélek. A 200 emberből, akiket megkérdeztem, hogy mi a hobbijuk, 1 embert sem tudnék felidézni, aki nem mondta volna a hobbijai közé a zenehallgatást.
Hogy lehetséges, hogy ebből a 200 emberből mindegyik szereti a zenét? Hogy lehetséges, hogy létezik egy olyan univerzális fizikai jelenség, amely kivétel nélkül minden emberben valamit megmozgat? Hogy lehet, hogy mióta lemásztunk a fáról, zenét csinálunk, és örömünket leljük benne?
Mit is ér a színház zene nélkül? Egyesek szerint semmit. Mások szerint meg csak egy kis extra, egyfajta aláfestése a cselekménynek. Meg aztán léteznek olyanok is, akik szerint a zene az egy színdarab szerves része, amely ugyanannyira fontos, mint a díszlet, a fény, és nem utolsósorban a színészek. Én is közéjük tartozom.
