2013. február 5. - Májlájt
Befejeztük a Májlájtot. Végignézve az előadásokon, elég hullámzó teljesítményt és nézőszámot figyelhettünk meg, de szerencsére sokszor sikerült olyan színvonalon előadni, ahogy mi azt elképzeltük.
Szóval „ Hogyan használjuk színházas tapasztalatainkat az életben” ?
2012. február 6. - Gabriella tizennégyszer
Egy „Gabriella” előadás úgy indul, hogy napokkal előtte bombázni kezdem a hírrel az ismerőseimet. Aztán folyamatosan stresszel, hogy néznek nagy boci-szemekkel vissza: mi is ez az izé? Tizennégyszer mit is? Hát igen… kutyanehéz tálalni az előadást.
2013. január 17. - Romantika
A délutánom szörnyű volt, mert írásbeli vizsgáról kellet bemennem a színházba. Nagyon mérgesen és idegbajosan érkeztem meg. El is tartott az előadás előtti félóráig, de tudattalanul a társaság el tudta feledtetni velem az egész délutánomat.
A mi kis színházunk. Na meg, hogy miben vagyok több, hogy szerepelek...
Hogy hogyan tudtam használni az életben, amit a színpadon tanultam? Nehéz kérdés. Nem akarok színész lenni, szóval élesen elkülönül a két dolog: színpad, és nemszínpad. A Fészket is inkább a közösség miatt választottam. De ez nem jelenti azt, hogy nem élvezem, sőt.
Ahogy ígértem, visszatértem a témával. (téma: miként tudjuk használni a színházban szerzett tapasztalatainkat az életben.) Nem lesz valami izgalmas sztori, úgyhogy nem kell mocorogni a széken, nem kell közelebb hajolni a monitorhoz sem, nem kell semmi extrémre számítani. Egész egyszerűen csak egy laza, mindennapos eseményt fogok elmesélni, ami szerintem tanulságos.
Miképpen kezdetben, úgy most is full amatőrként érzem magam. Ez azért lehetséges, mert életemben először most szerkesztek blogot ebben a pillanatban. Szóval előre is elnézést kérek, ha ennek az egésznek ilyen „kezdő” szaga lesz, én megpróbálok ez ellen mindent megtenni, aztán meglátjuk, hogy sikerül-e.
A színház és a Fészek fogalma már sokaknak összemosódott. Aki nálunk játszik, az ide tartozik és ezt tekinti otthonának. Megkülönböztethetünk amatőröket és profikat, képzetlen és képzett színészeket, fiatalokat és idősebbeket. Más színházak ezek közül csak egyet-egyet választanak, használnak fel. Nálunk ezek a fogalmak egymás mellett léteznek, összemosódnak. Itt együtt dolgoznak a kezdők és a gyakorlott, profi színészek, a tinédzsertől a fiatal felnőttön át az idősebbig mindenkit megtalálsz. Itt jó lenni, dolgozni és játszani.
Elérkezett a meglepetés ideje, amit még hétfőn reggel ígértem. A meglepetés: két videó. Az egyik a nem/más című előadásunkhoz kapcsolódik, a másik a Romantikához. Nézzétek meg a videókat, és ha nem láttátok még, gyertek el, s nézzétek meg a következő alkalommal az előadásokat is!
nem/más
Valószínűleg mi, akik a nézőkkel szemben állunk, azért tesszük ezt, mert jobban szeretjük ha néznek minket, mint ha mi néznénk őket. De azért ez nem ennyire egyszerű! Nem?
Színházban lenni valamilyen formában. Mindegy, hogy nézőként vagy szereplőként. Ennyi a bejegyzés. Lehetne ennyi is. De lehet kifejteni is. Miért jó előadásokat nézni? Mindenkinek más az oka. De aki szokott a másik oldalon is lenni annak talán az is meg szokott fordulni a fejében (vagy csak nekem?), hogy milyen lehet eljátszani AZT a szerepet.
Ezt még a múltheti témához jegyeztem fel magamnak, és mikor megtudtam miről lesz szó ezen a héten, úgy döntöttem "átkötök". Figyelj csak...
"Uuuuh bazm***g figyelted mekkorát rontottam a kékfényes monológban? Jujjj de csúnyán elcsesztük most a nőt pedig hányszor összemondtuk, tiszta röhej! Azt hittem megfulladok a visszafojtott röhögéstől. Basszus tényleg azt hittem, hogy meghalok - vagy bepisilek..."
Fészek Színház észrevétlenül belopja magát a szívbe. Fokozatosan egyre jobban elkezdünk kötődni az előadásokhoz, a szereplők által a társasághoz és végül a helyhez.
„A színpad áll; a deszkák felverettek, / s közönségünk ünneplő kedve nagy. / (...) Mit kezdjünk hát, hogy eredeti, friss / legyen minden s vidám velősen is?" (Goethe: Faust)
A színház (világa) egy gyönyörű, zárt galaxis. Már réges-régen (még a rendszerváltáson innen, a mexikói 0:6-on alig túl) lakom, bolygói között ingázva, éltető táplálékot kutatva. S most éppen megpihenek egy Fészekben.
Szép reggelt kívánok minden kedves Fészek blogot olvasónak. Új hét, új szerkesztő. Ez a hét az enyém. Nagyon izgalmasnak ígérkezik. Még soha sem csináltam ilyet. Nem szerkesztettem blogot. De ennek is eljött az ideje. Izgultam. Izgulok!
Egyszer voltam színész Budapesten. (Józsefváros, Fészek Színház.) TI nem tudjátok, mit éltem át! Ezért elmondom. Hely: Terra Incognita. Szereplők: Jó és Zoltán. Egyik: Szabados Zsuzsa. Másik: én. Ház: telt. Hangulat: fagyos. Idő: nemrégiben. Megoldás: lett!
E heti utolsó írásom, azaz a bakiknak is vége. Délután még Cziczó Attila írását olvashatjátok, melyben bakizik nekünk kicsit. És ezzel vége is lenne a heti szerkesztőségemnek. Ma még azért írok, ha lehet. Meg akkor is, ha nem.
Mióta Máté megkért, hogy írjak a „bakihétre", nem nagyon gondolkodtam a dolgon. Nem mintha nem hibáztam volna még színpadon, de valahogy ebben a témában nem tolonganak bennem az emlékek. Lehet, hogy nem is kellene semmit írnom, csak annyit, hogy „Kedves Máté, sajnos semmit sem sikerült írnom, de azt hiszem, ez épp elég nagy baki". Hehe. Na jó, talán mégsem érem be ennyivel. Szóval ássunk mélyre az elmémben, olyan emlékekért, amikor valami nem jött össze. Össze kell ennek jönni!
Egy-egy hibázás, szövegtévesztés, elbambulás, rossz mozdulat tud olykor kellemetlenségeket okozni, de néha jól sülnek el. Személyes tapasztalataim szerint akár jól, akár rosszul „sikerül" egy baki, vagy kizökkenti kisebb-nagyobb mértékben a játszót, vagy észre sem veszi, vagy a hiba pillanatában már el is felejti, hogy az megtörtént; sajnos még egyszer sem segített egy jelenetben sem.
Ma technikai hibákat kaptok tőlem. Nyulassy Attila rendezéseinek bakijait. Ezek általában inkább azért érdekesek, hogy Ny. Attila miképp reagálja le őket. Mások szoktak beszámolni a reakcióiról, melyeken általában csak mosolygok, de van, hogy még én is elképedve állok utána.
Nos, bakiparádé... Mivel is kezdjem? Mondjuk azzal, hogy talán nem is az a legrosszabb, amikor én magam hibázok és szépen lassan tudatosul bennem, hogy valami nem kerek, hanem az, amikor a körülöttem lévők rontanak el valamit, ami lehet azért is rossz, mert nagyon vicces a dolog és nehéz karakterben maradni, nem pedig Veraként nevetni, vagy pedig azért, mert tudom, hogy valahogyan segíteni kéne a helyzeten, hiszen a hibát a néző nem veheti észre, tehát valahogyan tovább kell gördíteni a történetet. Tehát bonyolultabb ez, mint első pillantásra, de a hosszas elemzés helyett jöjjenek a konkrétumok. (Persze nem csak saját hibáim... azok nem annyira viccesek...)
Szóval tegnap ilyen magyar kultúra napja volt. Szerintem tök jó, hogy létezik. Fontos az ilyen nap, amikor ha nem is mindenki, de legalábbis sokan foglalkoznak kicsit az irodalommal, színházzal, filmekkel meg mindenféle kultúrába bele passzírozható dologgal. Mi is megtartottuk a magunk kultúra napját. Eredményes is volt.
Ma nem technikai bakikat olvashattok tőlem, hanem színészi hibákat. Bizony, én is játszottam színpadon. És hiába szerettem "színészkedni", az nem elég ahhoz, hogy ne hibázzak a színpadon. Ma ezeket írom le ide. Elképzelhetetlen, hogy még mindig van hibám. Ezt el sem hiszem. Gyenge vagyok...
Youtubon a kedvenc témám. A színházban már kevésbé. Az elmúlt években viszont ha szeretem, ha nem, én is termeltem a hibákat. A legutóbb az utolsó előadásunkon, a Romantikán. De ne szaladjunk ennyire előre!
Már itt is van a második bakim sztorija. Ez egy frissebb élmény lesz, az utolsó Romantika előadáson történt, a múlthéten. Bakisorozat következik, ugyanis egy hiba után az ember annyira megpróbál javítani, hogy egy újabb rosszat csinál.
Mikor Máté - a maga kedveskedő módján - felkért kuncsaftnak a „Bakihét"-re, elhessegettem lágyan, hogy ugyan már, mit tetszel képzelegni, hisz hibázni színpadon én még sosem... Erre komor képpel azt válaszolta: akkor írj erről!
Persze, lógattam. (nemzeti karakterben) De...
Nehezen találtam ki a heti témát. Aztán jött az ötlet: bakiparádé! Elhessegettem, mondván "ebben a témában nem lehet jót írni". Mikor másnap Attilának megemlítettem, akkor azt mondta, ez jó. Hát akkor legyen!
Törött létrák, félre hallott instrukciók, elrontott mondatok és minden ami belefér.
A színház nélküli hétköznapok sem teljesen fészek mentesek. Egyrészt eszembe jut, másrészt eszembe juttatják. De valahogy mindig belekerül a napjaimba. A színházban már leginkább a háttérmunka érdekel. Szeretem a technikát és a vele járó izgalmakat. (Tegnap mondjuk pont hibáztam, de erről majd a jövő héten...)
Amikor egy előadást nézek valahol, akkor megfigyelem a világosítást. Egyelőre keveset tudok, de majd bővül ez a tudás. A gyakorlás például nagyon fontos. Éppen ezért otthon is szoktam.
Megyek dúlva-fúlva a hófúvásban, hát ki jön velem szemben? Maga a Művészet. Hello - mondom neki. Üdvözöllek, komám! - mondja ő. (Pertuban vagyunk? Mint két barát.) Kérdezem tőle, hogy mi járatban a zordon Budapesten? Semmi - válaszolja. Csak nézgelődik. (Pedig ilyen szó nincs is.)
Sírós-nevetős búcsúra készültünk, aztán vége lett. Csakúgy. Amilyen az egész kétéves pályafutása volt: nyugodt, kiegyensúlyozott, néha-néha megvillámló, de sosem érdektelen. Ilyen volt a Gyenge vagyok. A Fészek Színház egyik legfontosabb előadása.
kiürült a színpad, búcsúzik a díszlet is
Azt hittem örökké fog tartani a buszút. Már akkor a hányinger kerülgetett, mikor vártam a megállóban és odaállt mellém az a patkányképű kölyök...
