Hmm.. Merenye. Kár, hogy most voltunk utoljára ott, megszerettem ezt a helyet: kis falu, kevés ember; de nem is ez fogott meg igazán, hanem az a rengeteg élmény.

Négy év, öt tábor. Elfújta a szél. Méghozzá milyen gyorsan! Jó ég. Merenye egy pillanat alatt elszállt. Azt gondoltam, majd lapra vetem, melyik mennyire jó volt, de sajnos kudarcot kell vallanom már rögtön az elején. Ezt nem lehet rangsorolni. Nyilván az utolsó tűnik a legjobbnak, mert annak az emléke él bennem a legintenzívebben. Kacagás, hőség, munka és higgadtság. Ezek jellemezték talán leginkább az utóbbi tíz napot.

Szép volt, jó volt, elmúlt! Megszoktam ezt a helyet, mikor idén megérkeztünk, olyan gyorsan foglaltuk el a helyszínt, mintha haza értünk volna. Gyors kipakolás, pedig meddig tartott a be, cigi, kávé, szalonna, és elkezdődött! És már vége is lett.

Azt hiszem én vagyok Ancsi, Attila és Attila fia után a legtöbb Cziczótábort megjárt veterán. Viszont aktív színjátszóként a legrégebbi. Cselőtepuszta után Zalamerenye egy nagy felüdülés. Van áram, víz, tehenek, egy pár ember és néhány éve még volt kocsma is. A térerőben és a levegőben viszont egyezik a két helyszín.

Szerintem még az életemben nem dolgoztam annyit, mint idén a táborban. Ez inkább engem minősít, mint a tábort, de attól még így érzem. A munka volt előtérben, és mindenki kivette a részét belőle.

Képzelj el egy átlagos, forró nyári délutánt. Képzeld el, hogy hazaérsz, aztán lefekszel aludni...És azt álmodod, hogy tíz napot töltesz el valamilyen más, különös, földöntúli helyen, ahol nem történhet rossz, ahol minden olyan ideális, és mindenki együtt van, akit szeretsz. Másnap felébredsz, egy ugyanolyan nyári nap, és minden megy tovább. Legjobban így tudnám jellemezni Zalamerenyét. És akkor tekintsünk vissza.

Csikket felszed, szemetet szed, pakol, mosogat, pucol, pakol, pakol, szemetet, csikket felszed, csikket felszed, pakol, pakol, pokol. Napos vagyok. De nem az a mindenre elszánt, ügyes, szorgalmas fajta. Nem. Én az a lusta, álmos, utálom ezt csinálni fajta vagyok. De mindegy, csinálom, mert hát valakinek meg kell csinálni és különben is sajt. (Ármin szavaival élve.)

Tegnap jöttünk haza a táborból. Egy melankolikus vasárnap este után pedig ideje nagy levegőt venni, összeszedni magunkat és nekivágni a hétnek egyenesen előre nézve – közben titokban hátra-hátra pillantva.

Most lepleztük le az angyalokat. Meg játszottunk is. Mint minden nap. Na de hogy tegnap mi volt? Az első sokáig alvós, jelenetszülés nélküli nap. A kicsi részekkel végeztünk, már csak a nagy egészet kell összerakni.

A tábor hetedik napja számomra a mélypont volt. Két jelenetben kellett volna szerepelnem, ebből egy sem készült el: részben a saját hibámból, részben a táborban terjengő "vírus" miatt.

Kezdetben volt a Jemol. A gazdasági válság előtt (a dicső múltról beszélek) aktívan szolgálta az emberiséget. Munkát, bőséget, dicsőséget adott az országnak. Nem is hálálták meg nekik. A valamikori pezsgő élet után üres, kongó épületté vált a csarnok. Sokáig csak az emlékek szépítették a teret. Majd jött Ő. Attilának hívták.

Ez a nap a mozgásról szólt. A délutáni feladat a repertoárunk előadásaiból való mozgásközppontú jelenetek megalkotása volt.

Reggel Mátéra ébredek: Ajna, mi vagyunk a naposok! Elfeledkeztem róla. Na de ezen is túl kell esni. Jobb előbb, mint később, amikor már még fáradtabbak leszünk. A tavalyi feladatokhoz képest roppant jó dolgunk van, a konyhai kisegítő személyzetnek hála, alig van dolgunk. Szinte fel se tűnt igazán.

Az idei táborban van egy-két változás az előző évekhez képest. Idén kaptunk több napos feladatokat is. Ezekre több időt szánhatunk, bár több időt is kell szánnunk rá.

„De még az élet legfutóbb dolgainak a szempontjából sem vagyunk olyan véglegesen s kézzelfoghatóan egészek, hogy mindenki számára azok maradnák" (Proust: Az eltűnt idő nyomában. Fellelhető példány a színházteremben, Merenyén)

Tizenkettedik éve táborozunk az éppen aktuális csapattal. Az évek alatt korosztályilag öregedtünk, színházilag megerősödtünk, de az "a" híresen cziczós táborhangulat nem változott. Mindig nagyon várjuk az évad eleji feltöltődést, de talán ennél is jobban a szabadság igaz ízét. Negyedszer jöttünk Zalamerenyére, s utoljára is. (Jövő nyáron valahol másutt kezdődik az újabb négyéves ciklus.)

SZIASZTOK! Itt vagyunk az évadzáró után 28 nappal. Ez a 28 nap pedig a blogcsend ellenére nem telt tétlenül: Ancsi, Bandi, szorgos Attilák festették szivárvánnyá a szín-házat, Horváth Máténk ezermesterkedett, a legújabb cziczós családráma első szárnypróbái is megvoltak, elpróbáltatott a legújabb Nyulassy rendezés, az 1001, az előadás eljutott a munkabemutatóig. Ezeket és sok más újdonságot ősszel már TI is láthattok a Fészekben! A blogot pedig ezennel ünnepélyesen újraindítom, megkezdve a 2013/14-es évadot immár az éterben is.

Sikeres évadot zártunk. Sokan voltunk, sokfélét csináltunk, egyre többekhez jutott el a hírünk, s ha a jövőre tekintünk, még merészebb és sikeresebb évadot várunk.

Ha csak a számokat nézzük: a tavalyi évadhoz képest ugyan csökkent előadásaink száma, a repertoárunk is szűkebb lett (8 előadásunk volt műsoron az évadban!), ám nézőink száma ötödével, jegybevételünk harmadával nőtt, az 1%-okból felajánlott támogatásunk másfélszeresére ugrott, s bár pályázatokon idén sem nyertünk egyetlen fillért sem, összbevételünk megduplázódott - főleg a TAO támogatásoknak köszönhetően.

Hú, de optimistán kezdtük az évet: Ősszel harmadik teljes évadát kezdi a Fészek Színház... És elvileg végigcsináltuk. (Egy halhatatlannak tűnő életjáték húzta csak keresztül számításainkat...) Érzelmekben gazdag évadon vagyok túl. Legalábbis most éppen abban az állapotban vegetálok, amikor az emóciók uralják lelkivilágomat. (Szokás szerint érthetetlen vagyok. Nem baj, ez is felismerés volt részemről: aki akar, az megért, a többiek meg...)

Nem lepődök meg igazán már semmin. Hogy megint csak a nők uralták az elmúlt őszi-téli-tavaszi hónapokat? Hm. A színház nőnemű: nagy igazság ez...! (S huszonöt éve vagyok a pályán. (Sőt, már több!)

Ez után az évad után érzem, hogy jó lenne már egy kis nyári szünet. Elég kemény volt... Új arcokat ismertünk meg és régieket vesztettünk el. Valaki ment, valaki maradt. Sok-sok változás volt ebben az évadban. Azt hiszem elmondhatom, idén töltöttem talán a legtöbb időt a színházban a Fészkes „pályafutásom" alatt.

Izgalmas és hosszú évadon vagyunk túl, így visszagondolva nem könnyű csak néhány dolgot kiemelni, de azért megpróbálom.

Mint minden évad ez is a szokásos nyári táborral kezdődött Zalamerenyén. Ezúttal a Romantika munkabemutatóját csináltuk meg. Én Gizanyanyát játszottam a 40 fokban a nagy paplan alatt el-elbóbiskolva a próbák alatt, hogy Tatának háromszor kellett szólnia, mire reagáltam.

Nagyon sok idő eltelt, mióta a táborban első Gabriellát célzó feladatunkat megkaptuk Tamással. A tábor után néhány héttel bele is vágtunk a meghatározó próbafolyamatba, de akkor még nem is gondoltuk volna, hogy milyen könnyed szárnyalással valósítjuk meg a helyenként sokkoló, máskor lesújtó, kicsit nyomasztó, többnyire agresszív és felkavaró előadást, ami a főpróbán akkorát robbant, hogy szinte én is megijedtem.

Ím olvassátok múltidéző szavaimat!
Szavaimat? Enyémet is, meg másét is.
Mert nem akármin vagyunk túl!

Kezdjük a nyár közepével, amikor is még izzó napsütésben lehet fürdőzni, vagy ahogy mi is tettük, táborozni.

Kezdjük az elején, ami nekem október közepe-vége: becsücsültem a Gabriella tizennégyszer főpróbára, és vártam, milyen lesz. Első olyan fészek előadásom (FÉM-et és Káéletet leszámítva, akkor még nem voltam a társulat tagja), amit teljesen kívülállóként néztem végig. Nem tudtam se a darabról, se az elképzelésekről, se semmiről. Tisztán "nézőként" vártam a jól megszokott gongjelzést...

Az úgy volt, hogy hazajöttünk a táborból, aztán lassan az évadot is megkezdtük... Így elindult a 2012/2013-as évadunk (is). Ha nem olvasnám vissza a különböző bejegyzéseket, olyan lenne, mintha sötétben tapogatóznék. Ezek mind idén történtek? Öregszem (kizárt), kihagy a memóriám és közben valahogy mégis próbálom visszapörgetni a történteket.

100. fészkes előadásom után

Úgy gondolom, hogy a Fészek Színháznál egy évad mindig a táborral kezdődik. Idén nem tudtam részt venni a táborban. Pedig ott készültek a Romantika alapjai. Ennek ellenére mégis megkaptam Kisgiza szerepét. Roppantul örültem neki. Imádom ezt a karaktert.

Vasváron voltunk, mint azt már az előttem lévő heti írásokból is tudjátok. De én már másodjára. Megmondani nem tudnám, melyik volt jobb, mert mindkettő extra élvezetes emlék marad a számomra. Most viszont a másodikról szóljon a következő pár perc. Próbáltam frissen, szinte hazaérkezvén megírni, de rájöttem, hogy nem lehet, mert csak azt olvashatnátok minden mondatban kétszer, hogy jó. Szóval vártam 1-2 napot, és úgy hoztam össze. Tehát tessék-lássék!

Hogy is kezdődött? A gondolatok hullámzó tengerén nehéz visszaevezni az emlék-szigetek azon tagjára, melynek földjén valamikor valaki elültette a Fészek Színház egy keletről érkező palántáját. Ha jól sejtem valahogy így indult: Faterom szólt, hogy keresztapám dobott neki egy ilyen infót, hogy színházas tábor...

Munka-Egyetem-Színház. A boldog élet titka. Néha mégis sok egyszerre, viszont a színház a mentsváram. Kiszabadulni a rabigából és játszani vidéken!. Igen, a hétvégén Vasvárra utaztuk, hogy előadásokat nézzünk, együtt legyünk, a csapat, és persze, hogy megmutassuk, mit is tudunk MI!

Lássuk mi is történt az elmúlt évadban, amiben még nagyon is benne vagyunk, mert évadzáró és ezeregy munkálatai még javában folynak. Vizsgaidőszak közepén tartok, de a színház miatt két vizsgám is úgy zajlott le, hogy a Fészekről beszéltem (elmondhatom magamról, hogy Fészek Színházból jelessel vizsgáztam). A harmadik szóbelin meg magabiztosan kiálltam, és ahogy M.Máté írta: a négyes az jó!

Két hét – két fesztivál a 8-as főút mellett. Egyezőség ennyi. Vagyis... És akkor a másodikról...

Ez az évad is hamarosan véget ér. Hogy múlik az idő... Szerintem ilyen változatos évadunk még nem volt. Gondolom, egy év múlva, a következő évad értékelésén szintén ezt fogom mondani.. De ez meglep valakit? Ez az élet rendje. És hogy hol ér ez véget.... Azt senki sem tudja. Szerintem még Attila se. Ó, ő előrelát... egy évvel, három évvel, tíz évvel... De a végéig még ő sem láthat el. De most nem a jövő a téma, hanem a múlt. Az elmúlt egy év, ami még el sem múlt teljesen, és ha spanyol névelőt rakunk elé, akkor hívhatjuk úgy, hogy El Múlt.